A tűzeseti kár helyreállítására adományaikat a következő számlaszámra utalhatják:
Miskolci Nagyboldogasszony Plébánia 10700086-68597618-51200002

Hírek - Hirdetések

2017-06-23
Évközi 12. vasárnap (A év) - 2017. június 25.
2017-06-23
KRISZTUS SZENT TESTE ÉS VÉRE, ÚRNAPJA (A év) - 2017. június 18.
2017-06-12
Szentháromság vasárnapja (A év) - 2017. június 11.
2017-06-02
PÜNKÖSDVASÁRNAP (A év) - 2017. június 4.
2017-05-29
Urunk mennybemenetele (A év) - 2017. május 28.
2017-05-19
Húsvét 6. vasárnapja (A év) - 2017. május 21.
2017-05-12
Húsvét 5. vasárnapja (A év) - 2017. május 14.

Kelemen Didák

A Magyar Minorita Rend története

A Magyar Minorita Rend története

A minoriták a hazai történetírók állítása szerint Egerben kaptak először kolostort, 1225 körül.

Ettől kezdve a rend hazánkban elég gyorsan terjedt. 1230-ban már virágoztak a bajai (Franco Villa), bácsi, lékai, pozsgai, bánostori és a pesti „A S. Petrum Apost.” címzett rendházak, sőt a székesfehérvári „Ad S. Emericum Ducem” címzett kolostor már olyan tekintélyes volt, hogy custodia fejévé lett. Épp ilyen tekintélynek örvendett már ekkor a zágrábi kolostor is, melyet a legendák szerint Szent Ferenc is meglátogatott.

Ebben az időben II. Endre uralkodott, aki nemcsak, hogy nem gátolta a minoriták letelepedését, hanem még ő maga is alapított egy új kolostort Esztergomban, amelyről az egész provinciát esztergomi provinciának nevezték el (1235). Ám nemcsak az uralkodó és a papság, hanem a városok polgárai is pártolták az új rendet. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1238-ban Nagyszombat város polgárai városukba is bevezették a rend tagjait, a következő évben pedig Varasdon kaptak egy új kolostort. Ez év különben jelentőségteljes a minorita rend évkönyveiben. A magyar provincia ugyanis eddig a német rendfőnökség hatósága alatt állt, de 1239-ben a magyar kolostorok kikerültek a német rendfőnökök joghatósága alól és megalakult az önálló magyar rendtartomány.

Az 1241-42. évi gyászos emlékű tatárjárás alatt a rend az országgal együtt sokat szenvedett. Valamennyi kolostor elpusztult, mert a városok, melyekben álltak, csaknem mind tönkrementek. A rend azonban a bajt hamar kiheverte. Már a következő években a fent említett kolostorok mindegyike ismét virágzott, sőt már 1248-ban Nyirtán, 1260-ban Zimonyban gyarapodott újabbakkal.

Hazánk második alapítója IV. Béla király hatalmas pártfogója volt a minoritáknak. Jakab és Pál szerzetesek gyóntatatói voltak, akiket később Rómába, követségbe is küldött. 1249-ben, Budavárában Keresztelő Szent János tiszteletére kolostort alapított. 19 évvel az alapítás után az óbudai prépost német mestereket hívott be, akiket megbízott, hogy Óbuda védelmére erődítményeket építsenek. A munka gyorsan folyt és a német mesterek az erődítmények mellett a minoriták kolostorát is felépítették. Alig épült fel Keresztelő Szent János kolostora, Béla király egy újat emeltetett a rendnek, ugyancsak Budán, a Vizivárosban, „Szent János apostol és evangélista” tiszteletére és egy harmadikat a Boldogságos Szűz- vagy Szent Klára- tiszteletére, a Margitszigeten. A királyi kegy ezzel azonban még nem volt kimerítve. Erzsébet királyné Verőcén emelt kolostort és templomot a rendnek, majd helyreállíttatta az arachai „ad S. Nicolaum” címzett régi apátságot és e kolostor végrendeletében „quingentos florenos auri, unam Casulam de Athlas favo cum suis pertinentiis perlis ornatam, duas cruces argenteas in superiore nostra Capella habitas” hagyományozott.

Az uralkodó család mellett az apostoli szentszék is kitüntette a provincia egyes tagjait. Így 1265-ben a pápa a magyar minorita rendtartomány egyik tagját, Walter atyát, saját káplánjává és gyóntatójává és később zágrábi püspök-helyettessé nevezte ki. Két évvel korábban (1263) Henrik atya stephanopolitani és chimensi püspök lett. Ő volt az első a magyar minoriták között, aki a püspöki székig emelkedett. Az első érsek a magyar rendtartomány tagjai közül Péter atya, Máriának, V. István leányának, II. Károly szicíliai király nejének káplánja volt, aki 1292-ben spalatói érsek lett.

IV. Béla királyunk halála után, utódai is folyton támogatták a rendet. II. László király 1273-ban Székelyudvarhelyen emelt kolostort. III. László az elpusztult soproni kolostort alapította újra (1280). I Albert Ausztria hercege pedig a pozsonyi és nagyszombati kolostoroknak vámmentességet adományozott.

Az uralkodóház mellett az egyes főúri családok is fölkarolták a rendet. A Perényi család 1283-ban Kassán, Szent Miklós tiszteletére kolostort és templomot emeltetett. 1290-ben a Marcell család alapított Següsdön egy rendházat, melyhez 1295-ben III. Endre király „in honorem B. M. V.” templomot építtetett. Két év múlva Endre király elrendelte, hogy Pozsonyban a magyar szentbeszédek rendünk templomában tartassanak. Ez utóbbi rendelet fényes tanúságot tesz a rendtagok hazafiúi érzületéről, mely az első kolostorok alapítása óta napjainkig folyton lángol a rend tagjainak szívében.

A XIV. század a magyar minorita rend történetének legszebb korszaka. A század első évében 1301-ben alapították a szegedi „ad B. M. V. de nivibus” és a nagyváradi „ad S. Spiritum” kolostorokat, Tercsén és Óbudán szintén. Majd a Koródy család emeltetett a rendnek Pécsett egy új kolostort. Meg kell még említenünk azt a szomorú kitüntetést, mely ugyancsak ez évben érte a budai Keresztelő Szent János templomot. E templomban helyezték ugyanis örök nyugalomra 1301. augusztus 14-én az Árpád-ház utolsó sarját: III. Endre királyt, akiről később a templomot András templomnak is nevezték.

A vegyes, de különösen az Anjou-házból származott királyok uralkodása alatt hatalmas virágzásnak indult a rend. A főurak a királyokkal és a főpapsággal vetekedve alapították a kolostorokat és halmozták el kitüntetésekkel a rendi tagokat.

Károly Róbert 1312-ben, Debrecenben, 1325-ben pedig Lippán, Erzsébet királyné pedig 1328-ban Szatmáron az ő védőszentje Szent Erzsébet tiszteletére emeltettek kolostorokat. Ugyanebben az évben Dansch gróf alapított a mai Okolicsnán a rendnek új kolostort. Nagy Lajos királyunk udvarmestere Ugrinmil Miklós a Szerémségben, Újlakon (1355), Telegdy Csanád, esztergomi érsek Telegden a Templariusok egykori kolostorát fölépítette és azt a rendnek adta (1335). A következő évben I. András erdélyi püspök Besztercén alapított a rendnek kolostort. Alig öt évre az újlaki kolostor alapítása után a rend ismét egy új kolostort kapott a Dunántúlon. II. Kálmán püspök Szombathelyen egy kórházat alakított át kolostorrá, ezt a rendnek adta (1360). Tíz évvel ezután az uralkodóház egyik tagja, Erzsébet királyné a Johanniták és a domonkosok egykori beregszászi kolostorát a minoritáknak ajándékozta. A következő évben Szászvárosban alapított új kolostort, majd a kapronczai rendházat, melyet Güssing Henrik Szlavónia bánja alapított. A királyné példáján felbuzdulva 1386-ban Laczkovics István erdélyi vajda alapította a keszthelyi rendházat. A kolostor temploma a Boldogságos Szűz tiszteletére volt szentelve. Ide temették el később az alapítót is. Megemlíthetjük még, hogy 1393-ban a rend maga is emelt Falkoson egy rendházat.

A kolostorok virágzása mellett a rendtartomány egyes tagjait is érték kitüntetések. Nagy Lajos király két ízben is küldte a rend egyes tagjait követségbe. Első ízben udvari káplánját, Laky Dénes atyát IV. Kelemen pápához, hogy fivére, Endre uralma érdekében a pápával értekezzen. Dénes szerencsével járt küldetésében és szolgálataiért a király a kalocsai érsekséggel jutalmazta (1344). Pár év múlva István atyát menesztette a király Rómába, a pápához követül.

Ám a szerzetesek, nemcsak mint követek működtek a királyi udvarokban, hanem az uralkodók az egyház fejével egyetértésben számos püspöki széket töltettek be a rend tagjaival. Volt idő (1379-87), amikor egy minorita, Demeter atya állt, mint bíboros és esztergomi érsek a magyar hierarchia élén. A kalocsai érseki székben is e században három minorita ült: László (1317-37), István, előbb nyitrai püspök, majd jeruzsálemi patriarcha és Laky Dénes. Szükségtelen több kitüntetést felsorolnunk, de ha e személyi kitüntetésekhez vesszük még, hogy az akkor oly hatalmas rend 1397-ben, Esztergomban tartotta Generale Capitulumát, és ha vesszük a kolostorok számának rohamos szaporodását, el kell ismernünk, hogy a XIV. század aranykora volt a rendnek. A következő években azonban hanyatlani kezdett. Először az observantia, majd a törökök és a protestantizmus fosztották meg a rendtartományt kolostoraiktól. Az első döfést az ország külföldi ellenségeitől kapta a rend. A csehek ugyanis Zsigmond király alatt betörve hazánkba pusztították a Felvidéket, 1422-ben Tercsén városát is tönkretették. A várossal együtt elpusztult a minoriták rendháza is. A század közepe táján az observantizmus terjedésével a rendtartomány számos kolostora ment át, részint önszántából, részint foglalás, vagy adományozás útján Szent Ferenc szigorúbb elvű fiaihoz. Már a negyvenes évek elején Julián bíbornok, a budai „ad S. Joannem Ev.”, a szegedi „ad. B-V. M. de Nivibus”, a marosvásárhelyi és a Szent Péterről elnevezett pesti kolostorokat elvette a minoritáktól és az observansoknak adta. Majd a medgyesi, 1448-ban a debreceni, esztergomi és győri, két év múlva a nasici, majd a bácsi és 1454-ben az újlaki kolostor lett observanssá. Ugyanebben az évben számos elszakadt ház reformálta magát és később 1517-ben teljesen átment az observansokhoz, hat év múlva pedig önálló provinciát alakított, mely „Mariana” néven ma is virágzik hazánkban. 1464-ben a széchényi kolostor lett observanssá. Knaisz azonban azt írja, hogy csak 1492-ben adta VI. Sándor pápa „Licet ea, quae pro Religionis” bullájával a pataki, pécsi és illoki kolostorokkal együtt az observansoknak.

E századba esik kelet fővárosának, Konstantinápolynak bukása. 1453-ban foglalták el a törökök az egykor oly hatalmas Bizáncot, és már egész Európát fenyegették fegyvereikkel. Több ízben rohant az oszmánok hatalmas serege hazánkra, s a korona országainak pusztítása a magyar minoriták egyes kolostorait is elsöpörte.

Amikor a Zsófia templom kupolájára a félholdat feltűzték, abban az évben pusztították el a török fegyverek a zimonyi és eniki minorita kolostorokat is. E csapásokhoz járult még 1444-ben a besztercei, később a margitszigeti kolostor elpusztulása. Mindezen csapásokkal szemben kevés kárpótlást nyújtott a rendnek az a néhány kolostor, melyet egyes jámbor alapítók emeltek az Úr nagyobb dicsőségére. 1409-ben a lőcsei Szent László, következő évben a nagyolaszi kolostorok létesültek. Nyolc év múlva Kanizsay János esztergomi érsek, mint Kanizsa birtokosa, Nagykanizsán kolostort és templomot építtetett a rendnek. Frank, szécsényi gróf emelt Szécsényben egy minorita kolostort. Majd hazánk nagynevű védője Hunyadi János alapított Tövisen egyet, a Szent Imrénél kivívott győzelem emlékére. Később megkapta a rend a ciszterciek számára alapított vasvári kolostort, és mert ebben az időben nagy tevékenységet fejtettek ki a jászok és kunok megtérítésében, e téren szerzett érdemeiknek elismeréséül IV. Sixtus pápa „Sacrae Religionis” című bullájával a jászberényi kolostort a magyar minoritáknak adta. 1480 körül Báthory István Nyírbátorban alapított egy kolostort, és ebben az évben kapta a rend a varannói rendházat, melyet Rivold nevű főúr alapított.

A XVI. század újra borús napokat hozott, nemcsak Magyarországra, de a hazával együtt a magyar minorita rendre is. A csaknem három század jelesei által megerősített nagynevű provinciát és a virágzó kolostorokat, melyeket még megkímélt a mindinkább terjedő observantizmus, elsöpörték a törökök rabló csapatai és a honfiak között dúló vallási- és pártviszályok.

1526 véres betűkkel van bejegyezve a magyar nemzet történetébe. Nemzetével együtt letűnt a rend fénylő csillaga is. A mohácsi vésztől csaknem két századon át felváltva magyar és olasz rendfőnökök kormányozták a provinciát, mely már közel volt a végbomláshoz.

A mohácsi vész maga után vonta az óbudai, bánostori és zentai kolostor pusztulását. Ez utóbbit alig két évtizeddel előbb 1494-ben építették. Az Óbudán lakók a pozsonyi kolostorban húzták meg magukat. Megjegyezhetjük, hogy a szigetvári kolostor lakói még Mohács előtt observansokká lettek.

1530-ban a török betörés után, mint annyi társa, a szászvárosi kolostor is elpusztult. Ugyanebben az évben a vallási türelmetlenség, mint a szászok többi városaiból, Nagyszebenből is kiűzte a minoritákat. Zápolya János közbenjárására visszakapta ugyan a rend a templomot és a kolostort, de három év múlva már újra és végleg száműzték onnan a rend tagjait.

1533-ban az okolicsnai kolostor jutott az observansok kezébe. 1534-ben Szulejmán szultán feldúlta Szombathelyt, ekkor a várossal együtt a minorita kolostor is elpusztult. 1550-ben a telegdi, a következő évben a racsai és a keszthelyi kolostorokat vesztette el a rend. A következő év (1552) Dobónak hősnevet, az egri minoritáknak gyászt hozott. Ugyanebben az évben pusztultak el a falkosi, a beregszászi, a kassai Szent Miklós, a nagyolaszi és a nagykanizsai kolostorok is. Ez utóbbi és a következő évben a verőcei kolostor a törökök rombolásának esett áldozatul.

1557-ben János Zsigmond elvette a minoritáktól a székelyudvarhelyi kolostort, és azt erőddé alakította át. A következő század elején 1604-ben engedélyt nyertek ugyan a minoriták, hogy Székelyudvarhelyen újra letelepedhessenek, de az idők mostohasága, és a nagy pénzhiány miatt a kolostor soha nem épült fel. E század közepén pusztult el a lékai és a Szent Lászlóról nevezett esztergomi kolostor is.

A XVII. század elején (1606) a kaproncai kolostor az observantiára ment át. Ez volt az utolsó minorita rendház Horvátország és az egykori Határőrvidék területén és ettől fogva a mai napig nem volt a rendnek a Dráván túl több kolostora.

Láttuk fentebb, hogy a vallási türelmetlenség száműzte Nagyszebenből a minoritákat. Hazánkban azonban sohasem öltöttek olyan nagy mértéket a vallásháborúk, mint Európa több országaiban. A XVII. században, melynek első felében a harminc éves háború dúlt Európában, a minorita rendnek csak két kolostorát foglalták el Kálvin követői, 1607-ben a tövisit és 1641-ben a varannóit.

Az erdélyi nagyfejedelemség területén, ahol az elfoglalt tövisi kolostor is feküdt, még állt a rend, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.

Az erdélyi provincia a következő kolostorokból állt:

1.                 Bákó (Moldvában)

2.                 Brassó

3.                 Felfalu

4.                 Hunyad

5.                 Károlyfehárvár

6.                 Kolozsvár

7.                 Marosvásárhely

8.                 Medgyes

9.                 Themis

10.             Tergovist (Moldvában)

 

E provincia azonban csak rövid ideig maradhatott fenn. Az ellenség annyira tönkre tette, hogy 87 év múlva a „Szent Háromságról nevezett őrség” címe beolvadt a magyar provinciába (1717).

Az erdélyi provinciának fennállása alatt 25 rendfőnöke volt, akik közül egy polignaui püspök, egy pedig Feluty Vitus, martianopolisi érsek és bákói püspök lett.

Ám térjünk vissza most a magyar rendtartományra. 1609-ben Gersei Pethő István és fivére Ferenc, jászóvári prépost Sztropkón, „ad S Crucem” templomot emelt a minoritáknak. Rövid idő múlva priberi Milith György, a Szent Háromság tiszteletére Radon kolostort és templomot építtetett (1637). I. Lipót uralkodása alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak hatalmas tényezője volt Reggiani János magyar rendfőnök és jeles író, aki nagy befolyást gyakorolt a jámbor lelkű, vallásos Lipótra. Működése alatt egymás után emelkedtek a kolostorok, melyek közül több még most is fennáll. Az első ilyen kolostor volt a csütörtökhelyi, melyet Csáky Ferenc gróf alapított (1668). A boldogságos Szűz Mária kápolnáját ugyanis átengedte a rendnek és a kolostor építésére is alkalmas helyet jelölt ki. Az alapítványt I. Lipót még abban az évben megerősítette. 1672-ben az alapító Csáky gróf ajánlására Szelepcsényi György esztergomi érsek a Szent Lászlóról elnevezett csütörtökhelyi plébánia vezetését is a csütörtökhelyi minoritákra bízta. 1671-ben, amikor a sztropkói kolostor az observansok kezébe került, I. Lipót visszaállította a lőcsei kolostort. 1682-ben Thököly emberei kiűzték ugyan Lőcséről a minoritákat, de két év múlva már ismét visszatérhettek. Sok ideig a plébánia adminisztrációjával, gimnáziumi oktatással és az árvamegyei misszió vezetésével foglalkoztak. 1673-ban Szegedy Ferenc egri püspök Keresztelő Szent János tiszteletére Eperjesen templomot és kolostort emelt. Míg e kolostor fennállott, az ottani generale stúdiumban évenként tartottak versenyeket, melyek alkalmával magisteri és baccalaureusi címeket osztogattak.

Nagybányán hitelt érdemlő okiratok tanúsága szerint már a XIV. század második felében volt a minoritáknak kolostoruk. Hogy a város melyik részében feküdt, azt nem tudjuk, de, hogy nagy kolostoruk volt, arra onnan lehet következtetni, hogy a nyírbátori, szöllősi, megyesaljai és kusályi kolostorok mind alá voltak rendelve. Ez az anyakolostor azonban úgy a XVI. század közepe táján a török hódítás és a vallási viharok napjaiban elpusztult és a minoriták nagybányai szereplésének egy időre vége szakadt.

A ma is fennálló nagybányai kolostor eredete 1692-re vihető vissza és keletkezését egy gazdag polgár vallásos gondolkozásának és jámbor királyunk, I. Lipót bőkezűségének köszönheti. Omechin János városi bíró ugyanis végrendeletében a Kusalyi Jakcsoktól 1600 arany forintért megvett Giród- Tótfalut a Szent Miklósról nevezett betegápoldának adta, hogy annak jövedelmét a városi szegények tartására fordítsá;k. A fent említett évben ezt a birtokot I. Lipót a Szent Miklósról nevezett templom dotációja gyanánt a minoritáknak adta, mint akik a hazai szerzetesek közül múltjuk miatt arra igényt tarthattak. Néhány év múlva II. Rákóczi Ferenc kuruc csapatai elűzték ugyan a minoritákat a város területéről, de a XVIII. század elején már ismét itt találjuk őket.

A nagybányai kolostorral csaknem egyidejűleg az Erdély nagyfejedelemség területén fennálló minorita provincia is kapott egy új kolostort, ugyanis Nagy Mózes esztelneki plébános szülőföldjén, Esztelneken a papnövendékek számára iskolát alapított, melyben a tanítás vezetését a minoritákra bízta, de mivel ez a hely a fönt említett célra alkalmatlan volt, a boldog emlékű alapító Kantába, Kézdivásárhely külvárosába helyezte át az intézetet, ahol a minoritáknak kolostort emelt (1696). Ugyanebben az évben, november 21-én Szebelébe Bertalan, kézdivásárhelyi plébános és püspöki helynök beiktatta a minoritákat a plébániai jog élvezetébe.

Buda várának visszafoglalása után gróf Caraffa Antal kormányzó, Reggiani János minorita atyának Eger városában egy török mecsetet ajándékozott a hozzá tartozó házikókkal és kerttel együtt. Ezt az ajándékot Fenesy Ferenc egri püspök jóváhagyta, 1712-ben a régi török épületeket lerombolták és Báró Barkóczy Ferenc és Eszterházy Károly gróf püspökök hozzájárulásával paduai Szent Antal tiszteletére szép templomot és kolostort emeltek.

1717-ben III. Károly beleegyezésével Erdődy Gábor gróf Egri püspök közbenjárására Károly Sándor gróf, a híres kuruc generális, visszaadta a szerzetnek nyírbátori vagyonát, melyet másfél századdal azelőtt (1587) az oláhok elpusztítottak. A jámbor atyák azonnal templom és kolostor építéséhez fogtak, a hívek segítségével pedig mindkettő fel is épült.

A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a pusztító török uralom miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A hitéletet úgyszólván csak a buzgó tábori papság tartotta fenn. Egy ilyen lángbuzgalmú férfi, Höflich Kamil, bajor minorita, otthagyván a tábori kápláni állását, melyet Würtenberg huszárezredénél viselt, Aradon telepedett le. A derék szerzetes itt saját pénzén telket vett és e telken templomot és rendi testvérei számára kolostort építtetett (1702), a királyi udvari kamara és a csanádi püspök jóváhagyása mellett a plébániát is vezetni kezdte.

Nem sok idő múlva Orsova Lipót, temesi gróf, Orsován emelt kolostort a minoriták számára (1718). Az orsovai kolostor alapításának évében Mercy gróf, temesi kormányzó Nádasdy László gróf, csanádi püspök jóváhagyásával templomot és kolostort emelt.

Ugyanebben az időben a rend egyik lelkes tagja, Scribányi, Pancsovára sietett, hogy a bánságnak lelkileg elárvult lakóit a vallás vigaszaiban részesítse. Mercy gróf kormányzó azonnal lelkésszé nevezte ki és saját házában adott neki lakást (1720). A kormányzó később néhány török házacskát adott Scribányinak, hogy azon kolostort építsen rendtársainak. A körülmények azonban nem voltak alkalmasak az építésre. Scribányi tehát lakásának tágasabb termét templomnak rendezte be és társaival együtt innen látta el a végvidéken lakó híveket egyházi szolgálattal. Tíz év múlva Schwarz Boldizsár atya fölépítette a pancsovai kolostort (1730), de már 8 év múlva, mikor az orsovai kolostor megszűnt, Pancsováról is kiűzték a törökök a rendi tagokat. A jámbor atyák, mint a fészküktől megfosztott madarak, szétoszlottak és a rémítően pusztító pestis dacára is siettek a vidék szenvedő polgárainak és katonáinak lelki szolgálatára. Az iszonyú pestis 12 rendtagot ragadt el. 1739-ben megkötötték a békét és a rend tagjai visszatértek Pancsovára, ahol 1757-ben saját költségükön templomot és kolostort emeltek.

Az 1714-ben megszűnt erdélyi provincia a „Szent Háromságról nevezett őrség” címe alatt beolvadt a magyar rendtartományba. A magyar provincia ebben az új őrségében egyes főurak pártfogása mellett több új kolostort is emelt. 1724-ben báró Langlett Fülöp tábornok az egykori besztercei kolostor romjait fölépíttette. Az itt letelepedett minoritákat Fönemann György tábori katonai lelkészkedéssel bízta meg.

Három év múlva királyi és püspöki engedély mellett Kolozsvárnak Szent Péterről elnevezett külvárosában telepedtek meg. Ugyanebben az évben Alsó-fehér vármegye katolikus közönségének kérésére és Kornis István főispán közbenjárására Antalfy János erdélyi püspök megengedte, hogy két minorita atya Nagyenyeden letelepedjen, és itt lelkipásztori teendőket végezhessen. 20 év múlva az atyák a hívek adakozásából készpénzen vett telken, a város közepén templomot és kolostort emeltek. 1726-ban Keresztes Márton Küküllő vármegye főispánja a minorita rendnek Marosvásárhelyen egy házat adott, de báró Thist főhadi kormányzó megfosztotta tőle a rendet. Ekkor az atyák a szomszédos Udvarfalvára mentek át, ahol a főispántól telket kaptak, és mindaddig itt tartózkodtak, amíg Lobkowitz herceg, Erdély parancsnoka, engedélyt nem adott a visszatérésre. Visszatérve Marosvásárhelyre (1739), hozzáfogtak a templom és kolostor építéséhez.

Ugyanebben az időben, Erdély határában, Szilágysomlyón is kapott a rend egy új kolostort, melyet Csíkszentkirályi Andrássy Ferenc báró alapított (1731).

De nemcsak Erdélyben, hanem Magyarország többi részein is szép virágzásnak indult a rend.

1728-ban III. Károly, a szent életű Kelemen Didák rendfőnök kérésére megengedte, hogy a minoriták Miskolcon letelepedhessenek. A letelepedés még abban az évben megtörtént, és a következő évben már hozzáfogtak az építkezéshez. Lassan a hívek, de különösen az Almássy és Fáy családok nagylelkű adakozásából felépült a templom és a kolostor. Alig 10 évre a miskolci kolostor alapítása után Belgrádból száműzték a minoritákat, akik Szegeden húzták meg magukat és itt saját pénzükön házat és telket vettek. Három év múlva Mária Terézia megerősítette a minoritákat szegedi javaik birtoklásában. Később Kristóffy Imre csanádi püspök megbízásából a szeged-felsővárosi Szent György plébániát kezdték vezetni.

1752-ben a rend Miskolcon négyosztályú algimnáziumot alapított, melyet Mária Terézia 20 év múlva hatosztályúra emelt. A jezsuita rendnek 1773-ban bekövetkezett feloszlatása után három évre a nagybányai, majd 1788-ban az aradi gimnázium vezetését vette át a provincia. A miskolci, nagybányai és aradi, valamint az eperjesi kolostor generale stúdiumával, mely 1787-ben megszűnt, fényes bizonyságot tesznek a rend szellemi előrehaladottságáról.

1752-ben, egyidejűleg tehát a miskolci gimnázium alapításával, Barkóczy Imre báró Imreg nevű ősi birtokán a templomtelket a hozzá tartozó javakkal együtt a minorita rendnek engedte át. Barkóczy Ferenc gróf, aki az egri templom és kolostor építésénél is kimutatta a rend iránt táplált jóindulatát, még ebben az évben megerősítette az alapítványt, és Deli János sátoraljaújhelyi esperes által iktattatta be az atyákat a plébánia vezetésébe. Nemsokára felépült az imregi hegy oldalán az új templom és a kolostor. Ide költöztek át később a radi kolostor tagjai is, amely kolostort az iszonyú áradások tönkretettek (1761). A radi templomot 1822-ig még Imregről adminisztrálták a minoriták, ma azonban már világi papság látja el a híveket lelkiekkel.

A XVIII. századra vonatkozólag megemlíthetjük még, hogy Bajthay Antal, erdélyi püspök közbenjárására Mária Terézia pártfogása mellett, a rend Kolozsvár belvárosában saját költségén kolostort emelt, ahová a Szent Péter külváros kolostorának lakói is átköltöztek. E kolostor mellé a királynő bőkezűségéből Urunk színeváltozásának tiszteletére fényes templom épült.

A XIX. század a szenvedések folytonos láncolata volt a rendre nézve. Az elemi csapások mellett, a szabadságharc alatt az ellenséges hadak pusztításai, majd az absolutizmus mindent elnyomó uralma és a rend vezetése alatt álló középiskolák szekularizációja hatalmas vágásokat ejtettek a rendtartomány testén.

A század első nevezetesebb eseménye a minorita rendnek a szilágysomlyói gimnázium alapítása volt (1826). Tíz évvel ennek a gimnáziumnak a megnyitása után a lugosi gimnázium vezetését vette át a rend. Emellett azonban, mint már említettük, beköszöntöttek az elemi csapások. 1827-ben egy iszonyú tűzvész pusztította el az egri kolostor és templom tetőit. Az óriási tűz a templom gyönyörű falfestményeit nagyon megrongálta, a kolostor azonban nyert is vele, mert a munkás szerzetesek két emeletesre emelték. 1843-ban a miskolci kolostor is az egri sorsára jutott. Itt is úgy a templom, mint a kolostor a város nagy részével elhamvadt.

Az 1848-49-i mozgalmas időkből a magyar minorita rend is kivette a maga részét. A háborús idők közepette még az első évben (1848) be kellett szüntetni a kézdivásárhely-kantai és szilágysomlyói gimnáziumot, melyek az oláhok zaklatásainak legjobban kitett vidéken feküdtek. A következő évben (1849), mikor Nagyenyed az ellenség kezére került, a nagyenyedi minorita székház templomával együtt az oláhok féktelen dühének esett áldozatul és csak négy év múlva tudta Viszkócsy Henrik házfőnök a vallásalapból és a hívek kegyes adakozásából nyert összegen helyreállítani.

A világosi katasztrófa után az aradi rendház tagjainak szomorú szereplés jutott. Az aradi minorita rendház 4 tagja kísérte utolsó útjára a magyar Golgota 13 vértanúját.

Az aradi gyásznappal megnyílt a magyar minoriták Pandora szelencéje. Kosztka Libór az aradi kolostornak (1849) volt főnöke, Winkler Brunó, a vértanúk gyóntatója, Zetykó Kelemen, Csüdör Tamás, Livery Dániel, Eperjessy Aurél, Lakatos Ottó és Haach Salamon, összesen tehát nyolc rendtag, hosszabb-rövidebb ideig tartó politikai fogságba kerültek, sőt hárman (Kosztka Libór Pesten az új épületben, Zetykó Kelemen és Csüdör Tamás Pécsett) a fogságban fejezték be életüket.

A gyászos elnyomás napjaiban kénytelen volt lemondani a rend a lugosi gimnázium vezetéséről, mert nem bírt előállítani német ajkú tanárokat (1852). Két év múlva a miskolci nagygimnázium is négyosztályú algimnázium lett. Ezzel szemben azonban a rend mintegy kárpótlásul azt nyerte, hogy ismét megnyithatta a szilágysomlyói algimnáziumot. 1873-ban az aradi gimnázium, melyben 85 évig tanítottak a minoriták, világi kezekbe került.

1869. március 2-án tűz pusztította el a csütörtökhelyi kolostort és templomot, és vele a nagy műkincset, a boldogságos Szűz Mária régi kápolnát is. Nemsokára azonban Tomecsek Teofil, a ház buzgó főnöke, a vallásalapból, a püspöki kar és egyes jámbor hívek adományaiból, úgy a templomot, mint a kolostort régi díszes alakjába visszaállította.

1877. április 15-én a fél faluval együtt porrá égett az imregi kolostor, és csak az áldott lelkű adakozóknak lehet megköszönni, hogy mind a kolostor, mind a templom még abban az évben helyreállt.

1878-ban az iszonyú felhőszakadások és az ezek folytán beállt áradások erősen megrongálták az egri és miskolci kolostorokat. A következő évben pedig a szegedi kolostor volt kitéve pusztulásnak, a rettenetes árvíz következtében, amely csaknem az egész várost tönkretette.

1880. január 22-én egy hirtelen kiütött tűzvész a nagybányai kolostort csaknem egészen elhamvasztotta, úgy, hogy a vész által meglepett és rémületbe ejtett rendtagok az épület rendbehozataláig kénytelenek voltak a közösség vendégszeretetét élvezni. A rendház még abban az évben felépült.

Sokkal súlyosabb volt azonban az a csapás, amely 1887-ben nehezedett a házra és vele együtt az egész minorita rendre. Előző évben lett államosítva a miskolci gimnázium. 1887-ben pedig a nagybányai gimnázium, mely az 1788-1809 közti időben 1776-tól a minoriták vezetése alatt működött.

                           

Íme a magyar minorita rend rövid története alapításától napjainkig, az egykor oly nagynevű rendé, melynek kebeléből hazánkban és társországaiban 80 püspök, 32 érsek, 4 pátriárka, 5 pápai követ, 3 kancellár lett választva, egyik rendfőnöke: Peretti Félix (1556-59) bíboros, majd V. Sixtus néven a világtörténelem egyik legnagyobb pápája lett. E rend bátran hivatkozhat dicső múltjára, lángoló hazaszeretetére és népszerűségére.

A jövő Isten kezében van. A fátyolt, amely a halandó szemei elől eltakarja, senki sem emelheti fel. De ha a rend azután is az ősök nyomdokain halad, ha buzgón teljesíti papi és tanítói hivatását, szereti hazáját, tiszteli fölkent uralkodóját, az emberi elme józan következtetései szerint eléri végcélját -, amit egy ilyen szerzetesrend elérhet -, boldogítani fogja önmagát és az emberiséget.

 dr. Körtvélyessy László (A 7OO éves Minorita Rend Története – Szeged, 1943)

*  *  *

Isten Szolgája P. KELEMEN DIDÁK élete

P. Kelemen Didák 1683-ban született Baksafalván, Háromszék megyében. Tanulmányait a Kézdivásárhely melletti Kanta községben végezte a minorita zárda iskolájában, ahol nemcsak az elemi, hanem a deák tudományokat is elsajátította. A szorgalmas ifjú itt nyerte el a szerzetespapi hivatását és itt érlelődött meg lelkében az elhatározás, hogy Rendünk kebelében, a szenvedő magyarság testi-lelki gondozásának szentelje életét. 1703-ban öltötte magára Szent Ferenc egyszerű öltönyét eperjesi rendházunkban, ahol 1704-ben fogadalmait is letette. A kiváló növendéket 1708-ban pappá szentelik, a hittudományok és bölcsészet magisterévé avatják, és mint ilyen, Eperjesen marad teológiai tanárnak.

Az ő lelke azonban másra vágyott. Alig várta azt a pillanatot, hogy hittérítő működését megkezdhesse. Ez a pillanat el is érkezett 1710-ben, amikor Károlyi főispán őt kérte a Rendtől Nagybányára, ahol jó szónokra és buzgó szerzetespapra volt szükség. P. Didák csak romokat talált Nagybányán, ahonnan még 1704-ben a kurucok űzték ki a szerzeteseket, mert nem tudtak jól beszélni magyarul. Leírhatatlan nyomorral küzd, de egy percre sem csügged el. Bejárja a szomszéd falvakat is, prédikál, gyóntat, keresztel, ápol és gyógyít. Eleinte idegenkedve fogadják, de amikor látják, hogy jótevőt találnak benne, csakhamar megszeretik. Prédikációiért a protestánsok igen haragudtak rá, s nem egyszer kellett miattuk kődobásokat és verést elszenvednie. Ilyenkor a falu végén kimosta sebeit, imádkozott ellenségeiért és tovább folytatta térítő munkáját. Céljának tűzte ki: minden faluban templomot és minden harmadik faluban iskolát! Csak így lehetséges a tiszai részeken visszaállítani régi fényébe a katolikus vallást.

Ebben az időben a török hódoltság okozta nyomorúságnak, erkölcsi és anyagi kifosztottságának és a protestantizmus térhódításainak hatása alatt állott az ország, amit részben súlyosbított az a csalódás, melyet a Rákóczi-szabadságharc romantikájának és reménykedésének kudarca váltott ki a magyarság lelkéből. Olyan lett a magyar föld és a magyar lélek, mint a letarolt erdő, amelyen szilaj fergeteg szántott végig. Elhervadt benne minden virág, megdermedt benne minden élet. A tiszai részeken a vallási villanások idején a katolikusok voltak a gyengébbek. Rákóczi harcai itt kezdődtek. A legtöbb katolikus pap csatlakozott a felkelőkhöz és elment a sereggel. A szegény magyar nép az ő benső hitének tápláléka híján csak tengett-lengett az események árjában. Magukra maradva elerőtlenedtek, és lassanként átszállingóztak a református prédikátorokhoz, akik legalább beszéltek velük. A sok nyomorúságot még súlyosabbá tette a pestis kegyetlen pusztítása. Ebben a rettenetes időben tűnik fel P. Kelemen Didák alakja a tiszai részeken. Érthető tehát, hogy nagy nehézségekkel kellett megküzdenie Didáknak célkitűzéseinek megvalósításában. Legszívesebben ott jelent meg, ahol a legcsökönyösebb ridegségre és hitetlenségre talált. Amikor már megismerték, nem „pápista kutya”, hanem „jó Didák Atya” lett. De amíg ezt elérhette, addig sokat tűrt, viaskodott és viszontagságos útjain tömérdek megrendítő eseménynek volt tanúja és részese. Jóságos szeretetével, példaadásával és meggyőző érveléseivel sikerült teret nyitnia a katolikus hitnek. Nagybányán nemsokára virágzóvá tette a hitéletet. Itt lett bizalmasává gróf Károlyi Sándor családjának, akinek erkölcsi és anyagi támogatása révén építette újjá a nyírbátori templomot és rendházat. 1717-ben rendtársainak bizalmából a magyar rendtartománynak a főnöke lett, és így még nagyobb hatáskörrel folytathatta építő munkáját. Nagybányáról ekkor Nyírbátorba tette át székhelyét. A környék erős vára volt a protestantizmusnak. Az utolsó Báthory fanatizmusával gyűlölték itt a kolostoraikat. Háromszor gyújtották fel a még be sem fejezett templomot és kolostort, hogy elvegyék a szerzetesek kedvét. Így a minoritákat a szó szoros értelmében kifüstölték Bátorból. De P. Didák mind a háromszor újjáépítette a kormos falakat. Sőt, az összekoldult alamizsnából iskolát is építtetett, melyben összegyűjtötte a környék elhagyott gyermekeit. Ruhával, élelemmel látta el, a katolikus hitben nevelte, tanította ezeket a gyermekeket. Később a jobb módú úri szülők is örömest adták ide gyermekeiket, mert tudták, hogy csemetéik itt a legjobb nevelésben részesülnek. P. Didák figyelme, térítési buzgósága kiterjed minden bánatnak a megvigasztalására. Akár embertársai sorsának javításáról, akár a hit emeléséről volt szó, az ő jóságos keze mindenhová elért. Közben Csengeren, Gyarmaton, Keserűn és Tarcsán állított fel főúri támogatóinak jóvoltából kápolnákat. Pár év múlva pedig már Nyírbátorban is virágzó hitélet folyik, bár még az ország azt az időt éli, amikor még fennállott az erkölcstelenségre és a kegyetlenkedésre való hajlamosság, amikor még javában lobogott a vallásgyűlölet tüze.

1723-ban rendtársai másodízben választják meg rendfőnöknek. Ez a bizalom még inkább sarkallta őt további munkáiban. 1724-ben már a besztercei rendház és templom restaurálását is befejezi. 1725-ben pedig sok nehézség után visszaszerzi a protestánsoktól a kolozsvári templomot és zárdát, sőt megalapítja a szilágysomlyói zárdát is, ahol báró Andrássy Ferenc támogatását is megnyeri. 1729-ben pedig bevezeti rendtársait Miskolcra is, bár ennek rengeteg akadálya volt a protestánsok gáncsvetései miatt. De itt is, mint mindenütt győzött P. Didák, akit ekkor már szent életű hírnéven ismert mindenki. 1739-ben kitört ismételten hazánkban a pestis. Amikor Didák atya a vésznek hírét meghallotta, vérláztól gyötört beteg volt, és fájós lábain alig tudott állni, mintha a vészkiáltásokban isteni hívást hallott volna, azonnal útra kelt és heroikus lélekkel, emberfeletti erővel gyakorolta az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Imádságával pedig Egert és Miskolcot menti meg a dühöngő járványtól. 1742-ben már súlyos beteg volt, ágyban kellett maradnia, de még így sem maradt tétlen, hanem párnák között ülve írogat.

Azt a félszázadot, melyben P. Didák térítő és irodalmi munkássága lefolyt, az irodalomtörténet a hanyatlás korának nevezi. A magyar irodalom fáradtan pihent, P. Didák azonban az irodalomból is ki akarja venni a részét. Gonddal, szép stílussal megírt munkái halotti beszédek, prédikációk, katekizmus és hittudomány. A katolikus egyház dogmáinak erős kidomborítása, a filozófikus levezetés és bizonyítás, a sok idézet nagy olvasottságáról és műveltségéről tanúskodik. Minden munkáján meglátszik, hogy tollát a rajongó szeretet vezette, mellyel az Úr Jézus és a lelkek iránt viseltetett. Állapota napról-napra súlyosbodott, 1744. április 21-én még a Rendnek Miskolcon tartott nagykáptalanán elnökölt és 28-án már visszaszállt nemes lelke az égbe.

A nép nagyon érezte hiányát. Minden oldalról megmozdultak és szentté avatását kívánták. A nép imádkozott, a főurak tanácskoztak, hogy mit tegyenek. Gróf Károlyi Klára, aki már, mint kisgyermek ismerte, és akinek P. Didák gyóntatója és tanácsadója volt, megírta életrajzát, és a megindult szentté avatás érdekében elküldte P. Pál Imre akkori minorita rendfőnöknek. Szabadszállásy István, középszolnoki megyei alispán bizonyítványt állított P. Didák szent életéről. Benkő Sámuel orvos és több kiváló férfiú, hasonló nyilatkozatot mellékelt és az egyházi főhatóság is hivatalos jelentést küldött ki Rómába. A megmozdulás kapcsán bizottságot küldtek ki Rómából. Ma erről a dologról annyit, hogy 1749-ben a küldöttség a sírt megvizsgálta, a koporsót lepecsételte és az ügyet elnapolták. Az egri érseki levéltár adatai szerint azonban az ügynek mégis folytatása következett, szabályszerű eljárás alá vették a boldoggá és szentté avatás ügyét. P. Sztanya Sándor egri házfőnök, 1774-ben P. M. Jakabfalvy román rendfőnök meghagyásából az egri püspökhöz fordult az üggyel kapcsolatban. A püspöki szentszék P. Sztanya Sándort ügyvivőnek, Ft. Dobronyay Miklós egri oldalkanonokot pedig vizsgálóbírónak nevezte ki. Megtörténtek a tanúkihallgatások, a sír felülvizsgálása. Az egri szentszéki jegyzőkönyvek a helyi vizsgálattal lezárultak. Semmi adatunk nincs arra, hogy Egerből megtették-e Rómába a kért felterjesztést, vagy sem. Nem tudjuk azt sem, hogy Róma foglalkozott-e az üggyel. 1794-ben, Nyírbátorban megtartott rendi káptalanon tárgyalták Nm. Batthyány Ignác erdélyi püspöknek azon iratát, melyben értesítette a minoritákat, hogy P. M. Kelemen Didák boldoggá avatása ügyét, mint Erdély szülöttjét kezébe vett és ezért P. Ladányi Mihályt ügyvivőnek nevezte ki, és kéri a káptalant, hogy minden iratot P. Kászony Ferenc kolozsvári házfőnöknek küldjön meg, aki mindent P. Ladányi Mihály ügyvivőnek fog eljuttatni a további intézkedések végett. Az ügy további menetének szálai tehát az erdélyi püspöki levéltárban keresendők.

Az 1934-ben megtartott rendi káptalan után dr. Péchy P. Alán rendfőnök újból felveszi a boldoggá avatás ügyének intézését. Megbízásából P. Ladányi László egri házfőnök és P. Juhász Jenő egri atyák áttanulmányozzák és átmásolják az egri érseki levéltárból kikért iratokat, majd megküldik a rendfőnökségnek. Az 1937-ben tartott miskolci káptalan után Dr. Péchy P. Alán lépéseket tett, hogy az erdélyi püspöki levéltárból is megszerezhesse az üggyel kapcsolatos iratokat, a magyar rendtartomány tehát megtette a szükséges intézkedéseket, amelyeket szükségesnek látott a boldoggá avatás ügyének újbóli felvételhez, hogy Róma is érdemlegesen járhasson el.

P. Kelemen Didák szent életének, hősi erényeinek és emberszeretetének csodálatos emléke ma is kitörölhetetlen betűkkel van az emberek szívébe írva. Szájról-szájra szállnak róla a legendák és a nép törhetetlen hittel, eget ostromló reménykedéssel várja, könyörögve kéri a boldoggá avatás ügyében Róma kedvező ítéletét. Templomainkban naponta hangzik fel az imádság: „Legédesebb Jézus, ama lángoló buzgalomért, mellyel a csodás és szentéletű Kelemen Didák minorita atya a magyar népet és ifjúságot a Te szeretetedre nevelte, dicsőítsd meg tiszteletreméltó szolgádat a földön, amint már megjutalmaztad az égben. Könyörgünk, ó jóságos Urunk, hallgasd meg Hozzád intézett kéréseinket, hogy Anyaszentegyházad mielőbb követendő mintaképül állíthassa őt elénk. Szentlélek Isten! Híveid szíve minden részeit világosítsd meg, hogy alázatos szolgád útjain járhassunk. És Te, ó Magyarok Védőasszonya, siettesd a napot, melyen őt a magyar szentek névsorába iktatják. Ámen.”

 dr. Körtvélyessy László (A 7OO éves Minorita Rend Története – Szeged, 1943)

*  *  *

Isten Szolgája P. Kelemen Didák jelentősége és értékelése a történeti adatok alapján

 

I. P. KELEMEN DIDÁK OFMConv -re vonatkozó adatok a Rend miskolci Protocollumában

 1. A Protocollum keletkezése, írója és jelentősége

A Protocollum a miskolci minorita rend kézírásos kötete. Tartalmát tekintve változatos. Jelentős része a rend történetét, miskolci megtelepedését és életét írja le, mint Historia Domus. Másik része leltári jegyzék, ismét más része irattári gyűjtemény. Teljes címe: „Protocollum Conventus Miskolcziensis Ad Sanctum Mariam in Caelos Assumptam, Provinciae S Elisabeth Vid. Hungariae, Ordinis Minorum S. Patris Francisci Conventualium, Sub Gubernio Adm. Reverendi Patris Magistri Emerici Pál Ministri Provincialis Anno Millesimo Septingentesimo Octvao Inchoatum”.

A feljegyzések kezdete tehát 1748 évre utal. A folytatólagos beírások - természetesen változó kézírással – egészen 1785 évig közölnek adatokat.

A Protocollum mintegy bevezetésképpen korábbi évekre is visszatekint. Részletekre menő összefoglalást közöl a rend miskolci megtelepedésének történetéből, a templom, az iskola és a rendház építéséről. A gazdag történeti anyag bővelkedik P. Kelemen Didákra vonatkozó adatokban is.

A Protocollum első és számunkra legértékesebb részének az írója ezért minden valószínűség szerint olyan valaki, aki nemcsak 1748-ban és az azt követő években volt a miskolci rendház lakója, hanem már korábban is ott élt. Feltehetően egyike a rend miskolci honfoglalóinak, P. Kelemen Didák miskolci munkatársa. Erre utal az is, hogy a megtelepedés eseményeit többes szám első személyben írja le: „Tehát az üdvösség 1729. évében, április 26-án Miskolcz városába, a nemes Borsod vármegyébe jöttünk, hogy a seregek Urának szőlejében dolgozzunk… /…/.” A szemtanúra utal az a körülmény is, hogy ugyanez a krónikás nem használja a többes számot, ha olyan eseményről számol be, amely a miskolci rendháztól távol, nélküle történt. /Pl: „Az említett atyák nagy vigasztalással elbocsáttatván hazatértek…”.

A szerző személyét illetően két rendtagra is gondolhatunk, jóllehet a Protocollum szerzője régi egyházi hagyományt követve névtelen kíván maradni. Az egyik P. Kajetán, aki már 1728-ban, Diósgyőrben kisegített, és mint kántor működött. A diósgyőri adminisztrátor Ft. Domony kérésére Auer Lipót engedélyével töltötte be ezt a munkakört. Ő lett 1729-től a miskolci rendi közösség kántora is. Helyi ismeretére utal a városi és megyei dignitások ismerete, a pontos felsorolás a későbbi hivatalos eljárás során.

A másik név: P. Miller Balázs, a tartományfőnök társa az első hivatalos aktusnál, a telek felmérésénél. Erről az eseményről, a megtelepedést engedélyező rendelet végrehajtásáról a következőket olvassuk a Protocollumban:

„Ezután a tekintetes Alispán Úr a Királyi Biztos urat vette hintajába, Bük Ferenc úr a mi tartományfőnök urunkat, Bük András úr a volt tartományfőnök atyát P. Kelemen Didákot, Melczer György jegyző úr Auer Lipót atyát, Pétsi Péter praeceptor uram Jánosi Mór atyát és Miller Balázs fratert a tartományfőnök társát, saját kocsijukba. A Ft Paróchus Úr káplánjával és Ft pálos atyák a saját alkalmatosságukkal, szóval öt hintó és nyolc szekér a benne ülő dignitásokkal leutaztak az említett urak és atyák a jövendő templom és szerzetesi lakóhelyek kijelölésére.”

Akárki legyen is név szerint a krónikás, valószínűleg egyike azoknak, akik a rendház alapításakor Miskolcon megtelepedtek. A Protocollumban említés is történik „egy ifjúról”, aki az alapítók között szerepel. A templom és a rendház részére hivatalosan kijelölt területen álló szalmatetős, sárból készült kunyhókat megvásárolták, és évekig ezeket a viskókat használták lakásként.

„Két hét elmúltával /a felmérés után/ miután kiürítették és kitakarították egynémelyiket a házacskák közül, Ft. P. Auer Lipót egy ifjúval a területre költözött, és az egyik házacskában kezdte el szerzetesi életét…”

A krónikás személyét illetően azonban nem is annyira a neve a fontos, hanem az a tény, hogy a történteknek, az eseményeknek kortársa, résztvevője és lelkiismeretes, hűséges jegyzője volt. Ars poeticának is beillenek bevezető sorainak gondolatai:

„Valóban jóságos, valóban kegyes Ő, aki a szorongatottakat, akik benne bíznak, arra méltatta, hogy irgalmasságával mintegy kézenfogva vezesse őket az esti szomorúságból a reggeli örvendezésre, és velük lakozzék. … Mindez nemes férfiak közreműködésével, pátrónusok fáradozásával történt, amely méltó az emlékezésre, az örök jutalomra.”

A Protocollum tehát megbízható és fontos forrás Isten Szolgája P. Kelemen Didák atya életére vonatkozóan is. Visszaemlékezésként íródott, de az emlékezés jellegénél fogva már értékítélet is. Azok az emlékek emelkednek ki, vagy emeltetnek ki általa, amelyek benne, a szemtanúban is maradandónak bizonyultak. A miskolci Nagyboldogasszony templom építésének és a rend megtelepedésének történetében P. Kelemen Didák atya szerepének megemlítése ezért több mint egyszerű történelmi adat.

 2. P. Kelemen Didák atya szerepe a rend miskolci letelepedésében

A Protocollum összefoglaló áttekintést ad a miskolci Nagyboldogasszony templom újjáépítéséről, ezt megelőzően a rend miskolci letelepedéséről. Az ügy lelkes és tekintélyes pártfogók segítségével alakult. Ismert a későbbiek során gróf Károlyi Sándor generális támogatása, gróf Erdődy Antal Gábor egri püspök közbenjárása, fontos és jelentős Borsi Mihály Borsod megyei alispán és Melczer György jegyző kezdeményezése és támogatása. Valamennyien P. Kelemen Didák atya személyes ismerősei, tisztelői. A Protocollum adatai alapján mondhatjuk: lelkesedésüket Didák atya személyes példája gyújtotta lángra.

„Az összes katolikusok száma alig haladta meg a húszat. Ebből a kisded nyájból úgy tetszett az isteni jóságnak, hogy egynémelyek szívét a buzgóság belső tüzével felgyújtsa a Krisztus drága vérén megváltottak üdvéért és megtérítéséért lángoló buzgósággal. Ezek között a főhelyet Tekintetes Borsi Mihály Uram, a nemes vármegye alispánja és nemzetes Melczer György uram, ugyanennek a vármegyének a jegyzője foglalja el családjaikkal.

Miután ugyanis ők ketten a katolikus hitnek és vallásnak nemkülönben a mi szeráfi rendünknek pártfogói Kelemen Didák atyával megismerkedtek, - aki már kétszer is rendünk tartományfőnöke volt – és megismerték azt a buzgóságot mely benne a lelkek iránt lobogott, különösen pedig az eretnekek megtérítéséért lángolt, először is arról tanácskoztak vele, hogyan lehetne a katolikus hitnek nagyobb vigasztalására és az eretnekek visszatérítésére szerzetesrendünket a korona e városába Miskolcra betelepíteni.”

A városfalon kívül eső Mindszent falu katolikus temploma létezett, parochusáról és káplánjáról a későbbiek során többször is név szerint történik említés. A város lakossága túlnyomó többségében kálvinista. Az egykor Nagyboldogasszony tiszteletére épült templom újjáépítését, a minoriták betelepedését a szabad királyi város kálvinista vezetősége ellenezte, akadályozta és késleltette. Az 1700-as évek felekezeti vitáinak és súrlódásainak a fellebbviteli fóruma az országgyűlés, a diéta. Ezért ment Pozsonyba a diétára a minorita rend procuratora, hogy kérelmezze és ajánlja a rend miskolci letelepedését.

Közel háromévi sikertelen igyekezet után a fordulat akkor következett be, amikor a rend miskolci letelepedési kérelmét Pozsonyban P. Kelemen Didák bátori házfőnök és Auer Lipót eperjesi guardián képviselte. Erről a Protocollumban a következőket olvashatjuk:

„Az Úr végülis drága provinciánk ügyének előmozdítására és hatékonyabb képviseletére Kelemen Didák atya exprovinciálist, bátori házfőnököt és P. Auer Lipót eperjesi guardiánt küldte a pozsonyi diétára az Úr 1728. évében. Ott Istentől sugallva az ország nagyjai és nemesei előtt Kelemen Didák atya ünnepi beszédet mondott a mi Urunk színeváltozásának ünnepén, amely olyannyira hatásos volt, hogy a fenntemlített atyáknak a kérése szerencsés kimenetelű lett.”

Az ügy szerencsés kimenetele nem ment máról holnapra. Nagyon is szükség volt jóakaró pártfogókra, név szerint Erdődy egri püspök és Károlyi Sándor gróf támogatására. A későbbiekben nyilvánvaló, hogy mindketten P. Kelemen Didák őszinte tisztelői voltak. A Protocollum kiemelése a személyes hatás mellett azt a lelkes hitszónoki működést jelzi már ekkor is, amely P. Kelemen Didák egész életére jellemző.

A letelepedés ügyének kedvező fordulata tehát nem választható el Didák atya személyétől még akkor sem, ha az akta, amely ebben a kérdésben döntő, végül is 1728 decemberében keltezett. Erről a következőket találjuk a Protocollumban:

„Az említett atyák nagy vigasztalással elbocsátatván /a diétáról/ hazatértek, de a királyi diplomát nem hozták magukkal az eretnekek mesterkedése és discreditálása miatt. Végül is az említett akta kiállítását gróf Erdődy Gábor excellentiás püspök úr intézte el, aki ebben az ügyben három alkalommal is ő császári és királyi Felségéhez kihallgatásra ment, és Bécsből hazatérve azt magával hozta és nekünk kegyesen átadta.”

 3. P. Kelemen Didák közreműködése a miskolci építkezésen a Protocollum alapján

A királyi rendelet végrehajtásáról, a minorita rend hivatalos miskolci bevezetéséről és beiktatásáról részletesen beszámol a Protocollum. Ugyancsak részletesen ismerteti az első rendtagok életét. A beszámoló során a következőkben történik említés P. Kelemen Didákról.

„Miután elnyertük az engedélyt a kegyes királyi és császári irat által, történt, hogy Kassáról tekintetes Reviczki János helyettes kincstárnok küldetett ki mint királyi biztos, hogy rendünket Miskolc városába bevezesse. … Ennek okából Főtisztelendő P. Horn Kornél magiszter atya, drága tartományunk magyarországi, erdélyi és partiumbeli részeinek tartományfőnöke és egyetemes comissariusa Tisztelendő Auer Lipót eperjesi guardiánnak utasítást adott, hogy menjen Kassára, és kísérje Miskolcra a tekintetes Reviczki János királyi biztos urat. Húsvét harmadnapján, mely nap április 22-re esett, 1729-ben, ő Kassára is ment, és innen pénteken, azaz ugyanennek a hónapnak 25. napján a Király Biztos úrral Miskolcra megérkezett. Itt a már említett Horn Kornél tartományfőnök Főtisztelendő Kelemen Didák volt tartományfőnök és P. Jánosi Mór egri házfőnök jöttek össze.”

Arra a légkörre, amely a Miskolcra letelepedő minoritákat fogadta az alábbi néhány részlet eléggé jellemző. „A Királyi Biztos kíséretében a rend említett képviselői és a város vezetői a Nagyboldogasszony templom romjaihoz vonultak kocsijaikon. Az egybegyűltek előtt a tekintetes Királyi Biztos Úr tisztán és érthetően felolvasta a királyi és császári diplomát, egyszersmind szent rendünket határozottan és nyomatékkal ajánlotta. Ennek megtörténtével csend tartatott, hogy vajon van-e valamiféle ellenvélemény? De más egyéb nem történt, minthogy Boldizsár Zsigmond városbíró uram lehetőséget kért magának, hogy ő császári és királyi felségéhez járulhasson. Neki tisztelettel azt válaszolta a Királyi Biztos Úr, hogy „az Istenhez és a királyhoz bárki járulhat, közben én meg végrehajtom megbízatásomat.”

Ezután a rend részére a templom és a rendház építéséhez szükséges hely kimérésére került a sor.

„A tekintetes Királyi Biztos Úr a kőművesek mesterét az Egerből való Carloni urat utasította, hogy az egész környéket körös-körül mérje föl. Mivel pedig az említett építésznek, Carlonénak Egerből hozott ölezője a városiak szemében hosszabbnak látszott, a város részéről hozatott új ölezővel végül is a felmérés megtörtént.”

Az ellenkezést és gáncsoskodást nem szabad mai szemmel néznünk. Az események alakulását illetően nem is volt jelentősége.

„A felmérés bevégeztetve úgy találtatott, hogy a Királyi Biztos Úr számítása szerint csaknem harmadával kisebb a terület, mint amelyet a megbízatás előír, mégpedig a hely szűkössége miatt. Mégis akkora amekkora … mi ezzel a térséggel megelégedtünk és elfogadtuk aláírásainkkal.”

A kijelölt telken mindjárt felállítottak egy keresztet, melyet a mindszenti templom plébánosa, Ft. Pányi Ferenc megáldott. „Mindezek végbementek és megtörténtek Isten segítségével az 1729. évben, április 27-én, fehérvasárnap előtti szombaton.”

Azt, hogy az ellenséges érzület mennyire jellemezte a város vezetőségén kívül a város lakóit is, azt a Protocollum alapján nem lehet megállapítani. Egy későbbi gyújtogatás oka lehetett a kisajátítási eljárással kapcsolatos sérelem is. A kimért terület határán belül ugyanis néhány házacska állott, szám szerint 13. „Ezek falusi szokás szerint vesszőből készültek, sárral betapasztva és szalmával befödve. … E házacskák gazdáinak választási lehetőség adatott, vagy épületeiket lebontják, elviszik és máshol helyezik el, vagy pedig az értéke szerint kifizetett épületből és helyről kiköltöznek.”

A Protocollum beszámol arról, hogy végül is kilenc kis szegényes viskóért 138 Forintot fizettek ki, és ezek közül néhányat kitakarítva itt kezdték el a szerzetesi életet. Ezekben laktak egészen 1739-ig.

„Az történt pedig, hogy Szent Didák ünnepén /1729-ben az alapkő letételének ünnepi eseménye és a november eleji első Canonica Visitatio után/ a Főtisztelendő tartományfőnök atya és Ft. P. Kelemen Didák atya patrónusának tiszteletére az étkezőhelységben ebédet készítettek nekünk. Azon a napon, hogy étkezés után elmondták a vesperást is és valamennyi atya és testvér nyugovóra tért, az éjszaka első órája körül a harang tűzjelzést adott. Rémülten keltek fel mindannyian és látták, hogy az oratóriumtól a harmadik házacska nagy lánggal ég, pedig ez a házikó teljesen üres volt és lakóinak távoztával kiürítve nem is gyújtottak benne tüzet. Ezért aztán valamiféle rosszakaratú gyújtogatóra gyanakodtak, mivelhogy azidőben semmiféle kerítés nem volt és az atyák Isten oltalma alatt úgy laktak, hogy mindenfelé szabad bejárás volt. Ennélfogva az ilyen vakmerő merénylet könnyű volt. Hanem Kelemen Didák atya egy kettőre megragadta a Szentséget és körbejárta vele a házat és a tűz felé áldást adott. Mivel pedig csendes idő volt szerencsére, azért senkinek semmiféle bántódása nem esett azon kívül, hogy a tető leégett.

A környező házakból kijöttek ugyan a felriasztott emberek, de messziről nézték a tüzet, de senki nem gyürkőzött neki, senki sem jött segíteni, úgy aludt ki végül is a tűz és úgy tértek nyugovóra a szerzetesek valamennyien.”

A leírás kétségtelenül a környékbeli lakosok ellenséges érzületét vagy közömbösségét sejteti. De arra is lehet gondolni, hogy egy szalmatetős viskó égésénél nincs is értelme a tűz oltásának. A leírás nagy érdeme azonban, hogy tárgyilagos. Megismerhetjük Didák atya oltáriszentségi hitét, buzgóságát. A leírás józanul visszatart attól is, hogy csodás elemeket belemagyarázzunk.

4. P. Kelemen Didák és szerzetestársainak szegénysége Miskolcon

A Miskolcon letelepedett minoriták életkörülményeiről az eddigiek alapján is fogalmat alkothattunk. Teljesebbé teszi a képet az alábbi bővebb idézet:

„Főtisztelendő Horn Kornél provinciális két atyát jelölt ki, akiknek leginkább tulajdonítható volt ez az eredmény /mármint a minoriták miskolci letelepedésének kieszközléssel mégpedig P. Kelemen Didákot és Ft P. Auer Lipótot, hogy elsőként foglalják el ezt a helyet, és mintegy elsőként lakjanak állomáshelyükön. Először tehát a mondott atyák a házacskák kiüresítéséig, amely öt nap alatt kellett, hogy végbemenjen, Borsi Mihály alispán úrnak, szent rendünk kiváló patrónusának és bőkezű jótevőjének házában vendégeskedtek, és mivel semmiféle oratóriumuk nem volt, a mindszenti plébániatemplomban miséztek. … Két hét elmúltával, miután kiürítettek és kitakarítottak néhányat e házacskák körül, Ft. P. Auer Lipót egy fiatalemberrel a területre költözött és az egyik kis házban kezdte el az életét.

Mindjárt a beköltözés napján két atya a reformáltak közül vesperás tájt hozzájuk érkezett, mivel pedig a konyha hideg volt és semmi sem volt, amit odaadhattak volna, egyedül egy kevéske vacsorára való, amit Pirner Ignác serfőző adott, amit előzőleg tőle koldultak, azzal kínálták meg őket, és valamennyire erőre kaptak ettől. Aztán a szomszédoktól kért szalmán szolgáltak nekik fekhelyet.

Miután pedig ugyanez a ház jobban elkészült és a szobája jobban megfelelt, Ft. P. Kelemen Didák atya is oda költözött és együtt laktak.

Végül egy másik házat is, amelyet pénzért vásároltak, étkezőhelység céljára egy kis kamra és konyha hozzácsatolásával elkészítettek.”

A szerény, sőt az akkori viszonyok között is a legegyszerűbb és legszegényebb emberek életkörülményei között telt az atyák élete. Ez a szegénység jellemezte az első istentiszteleti célra ideiglenesen felépített helységet, oratóriumot is. A kis házikók egyikében kezdődött el a gyermekek oktatása is. Az első évek élet-körülményeiről, az atyák és testvérek szerzetesi lelkületéről vallanak az oratórium megépítésére vonatkozó adatok.

„Hogy pedig a Főtisztelendő atyák saját telkükön, amelyet nekünk templom és rendház céljára kijelöltek, Istennek szolgálhassanak és a szent kötelességeket teljesíthessék, azon kezdtek gondolkodni, hogyan tudjanak létrehozni átmenetileg valamiféle oratóriumot. Erről a tekintetes Alispán Úrral nemcsak tanácskoztak, hanem Őméltóságához, az egri püspökhöz, Gróf Erdődy Antal Gáborhoz folyamodtak annak létrehozására.

Ennek eredményeként minden késedelem nélkül elnyertük a legfelsőbb kegyet arra vonatkozóan, hogy misézzünk, összejövetelt tartsunk, gyóntassunk, szent rendünk szokása szerint megtartsuk ájtatosságainkat. Ennek a meghatalmazásnak a másolata megtalálható a Protocollumban.

A tekintetes Alispán Úr más pártfogókkal és jótevőkkel ennek a jótéteménynek a végbevitelére segítő kezet, támogatást és munkát adtak.

Amikor végül is az oratórium vesszőből és sövény módjára elkészült amint szegénységünkből tellett, teteje náddal födve, az egész pedig a nekünk kijelölt telek közepén állott. A főoltára mögött annyi hely maradt, hogy a pap ott felöltözhessen, bejárata déli irányba nyílott. Ft. P. Auer Lipót atya június 30.-án Budáról két harangot hozott. Ezek beszerzésére Tekintetes nemes Baranyi Ferenc úr és hitvestársa Semsei Rebbeka 150 rajnai forintot adományozott. A nagyobbik harang 146 a kisebbik 57 librumot nyomott… Az említett harangok a bejárat és az első alkalommal mindjárt felállított kereszt mellett függesztettek fel és az istentiszteletre szólító hangjukat először egy vasárnapi napon ugyanazon év július 11-én hallatták. Ezen a napon a beharangozás után a Ft Kelemen Didák atya az excellentiás ordinárius úr engedélyével az oratóriumot megáldotta. És minthogy a tekintetes alispán úr egy kis régi harmóniumot ajándékozott az oratóriumnak, Ft. P.Auer Lipót azon kísérte a szentmisét és énekelt.”

A leírásból így hamisítatlan szent ferenci kép tárul elénk. Szalmatetős, sárral tapasztott házikók, városszéli szegények házai, ugyanilyen jellegű oratórium. Az üres konyha és a szűkös férőhely ellenére jut hely és támogatás az úton járó fáradt nincsteleneknek. Amikor pedig talán a gyűlölködés lángra lobbantja szegényes viskójuk egyikét, az egyetlen kincsük és bizodalmuk az Oltáriszentség. Ebből a szegénységből épül meg a templom és csak a templom után a szerzetesek számára is emberhez méltóbb lakóhely, a rendház. Ez a sorrend nem véletlen. Lelkes, buzgó szerzetesek életáldozata az, ami táplálja mások lelkesedését és áldozatát, amely végül is a templom falait magasítja. De ebből az áldozatból épül a lelkek templom is, épül az Egyház.

Minden bizonnyal nem puszta hivatali formula, hanem a személyes elismerés és csodálat rejlik Erdődy püspök iratában is, amellyel engedélyezi az oratóriumot: „Ennélfogva az említett szerzetesek és atyák kéréseitől és jámbor buzgóságától megindítva jelen sorainkkal joghatóságunknál fogva megengedjük… hogy misézzenek, gyóntathassanak, prédikálhassanak…”

„1729 október 4-én Szent Ferenc atyánknak az ünnepén Nagyságos és Főtisztelendő Zorger György úr, aki akkor tinnai felszentelt püspök, a méltóságos egri püspök úr szuffraganeusa volt, … ünnepélyesen megáldotta és a mennybe fölvitt dicsőséges asszonyunknak szentelte a korábban már felfüggesztett harangocskákat.”

„Ezen a napon az említett méltóságos püspök úr a mi oratóriumunkban ünnepélyes szentmisét pontifikált és egyúttal a hívek nagy vigasztalására 324 léleknek a bérmálás szentségét is kiszolgáltatta. Ezek a hívek a környező helységekből, sőt messzi vidékekről idesereglettek. Első, akit e szentséggel megjelöltek, tekintetes Borsi Mihály úr volt, e nemes vármegye tényleges alispánja.”

 5. P. Kelemen Didák hitszónoki működése jelentőségének adatai a Protocollumban

A minoriták megtelepedése után az építkezés hamarosan elkezdődött. Az építkezés egyes fázisai, az épülő templom eseményei és ezzel párhuzamosan az egyházi év ünnepei alkalmul szolgáltak arra, hogy Kelemen Didák atya az összesereglett néphez szólhasson. A Protocollum említést tesz ezekről az ünnepi eseményekről, és említést tesz arról is, hogy az ünnepi szónok ilyenkor P. Kelemen Didák volt. Az alábbiakban közölt részletek azt a véleményt alakítják ki bennünk, hogy Didák atya személyében olyan szónokról tesz említést a Protocollum, akinek a megnyilatkozása különlegesen ünnepi, még inkább hatásos. Arra kell gondolnunk - különösen ismert prédikációit is olvasva, - hogy ez a hatás személyisége kisugárzásából merítette erejét.

A templom alapkövének elhelyezéséről olvassuk: „Ft. Auer Lipót házfőnök és Ft. P. Kelemen Didák egykori tartományfőnök a Főméltóságú egri Püspök Úrhoz folyamodtak, hogy gyakorolja velük azt a kegyet, mármint az épülő templom alapkövének elhelyezését akár személyesen akár úgy, hogy maga helyett a Ft. Káptalan tagjaiból jelöl ki erre az eseményre valakit. Így tehát Ő Excellentiája nagyságos és Főtisztelendő Handler Ignác választott püspök egri kanonokot delegálta, aki ebben az évben, 1729. szeptember 14-én a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén a megye és a környék nemeseinek és nagyjainak jelenlétében és nagyszámú nép közreműködésével a szegletkövet elhelyezte a főoltár közelében az evangéliumi oldalon a fal sarokszögletében…”

Az ünnepélyes és látványos esemény után „… a hátralévő imák és szertartások bevégeztével a többi már kiásott fundamentumot és a templom részére kijelölt egész területet így megszentelték. Az egész ünnepség P. Kelemen Didák atya egykori tartományfőnk beszédével zárult.”

A szentély és két oldalkápolnájának a mélységében a templomhajó 1735 évben készült el. Elkészült a főoltár is minden díszével egyetemben. Így szükségtelenné vált a kezdetben ideiglenesen kiépített oratórium. „1736. augusztus 1-jén Gróf Erdődy Gábor Ő Excellentiája püspök úr a főoltár oltárkövét ünnepélyesen megáldotta és fölszentelte. A konszekráció alkalmával Ft. P. Kelemen Didák, az időben e rendház főnöke ünnepélyes szentbeszédet tartott, melyet kiváló és mindenben segítőnk, tekintetes Borsi Mihály e nemes vármegye alispánja Kassán kinyomtatott.”

Egy másik ünnepi eseményről is beszámol a Protocollum. „Ebben az évben /1736/ augusztus 15-én, tehát a Boldogságos Szűz Mária mennybevitelének ünnepén első alkalommal tartották az égi pártfogó búcsúünnepét az új szentélyben. Az ünnepi szentmisét e város plebánosa, Ft. Deák Ferenc úr tartotta, az egri káptalan választott kanonokja. Részünkről ott állt P. Vallovics Mihály és Szentkirályi Illés testvér, jelen volt két atya Szent Pál első remete rendjéből Ládról, Tardi és Fesztel plebános, három egyesült görög rítusú plebános, és többen közülünk erre az ünnepre idesereglett atyák, akik megtisztelték ünnepünket. Így Ft. P. Ferenczy Tóbiás az eperjesi studium generale rektora, Ft. P. Szonda Özséb eperjesi hitszónok, nagy néptömeg, számtalan gyónó, etc. A szentbeszédet a néphez Ft. P. Kelemen Didák tartotta.”

Didák atya hitszónoki működésének egyik fennmaradt terméke az ugyancsak Kassán kinyomtatott prédikációs kötete, a „Búzafejek”. A kor szokása szerint ugyancsak nyomtatásban megjelent számos alkalmi beszéde, így gyászbeszédek. Mint hitszónoknak azonban az élőbeszéd, élő prédikáció adott különleges rangot és jelentőséget. Az 1736. évi búcsú népes és hitszónoklásban jártas vendégseregéből a helyben lakó, helyben működő P. Kelemen Didák volt az ünnepi szónok, aki két héttel korábban is ugyanott ünnepi beszédet mondott.

Ez a körülmény is minősíti a Protocollum róla szóló adatait, vele kapcsolatos megjegyzéseit. Alátámasztja azt a máig élő hagyományt, amely Didák atyát, mint szuggesztív hatású, szentéletű prédikátort emlegeti és tiszteli.

 6. Gróf Erdődy Gábor egri püspök P. Kelemen Didák életében

Amikor 1736. augusztus 1-jén, Porciunkula ünnepén gróf Erdődy Antal Gábor személyesen áldotta meg a részletében elkészült miskolci Nagyboldogasszony templom oltárkövét, maga is láthatta annak a munkának az eredményét, amelyet immár évek óta erkölcsileg és anyagilag is támogatott. Jelenléte az oltárszentelésen egyik megnyilvánulása volt P. Kelemen Didák atya iránti személyes rokonszenvének és nagyrabecsülésének. Nem köztudott azonban az, hogy ez a nagyrabecsülés és bizalom Didák atya életének talán legnehezebb próbatételét jelentette. Ennek a következménye volt, hogy Didák atya élete utolsó szakaszát, 15 évet zömmel Miskolcon töltött. Így nemcsak a letelepedés gondjait és nehézségeit vállalta, de másfél évtizeden át részt kellett hogy vállaljon a templomépítés gondjaiból is. Ezzel a kitüntető püspöki bizalommal együtt járt az is, hogy 7 éven át egy nádfedeles, sárral tapasztott kis oratórium papja volt, ugyancsak 7 évig szalmatetős vályogviskóban, azután újabb 6 évig egy valamivel jobb, de mégiscsak ideiglenes vályogházban lakott. Ez alatt az idő alatt szerte az országban, illetve a rendtartományban már komoly szép rendházak álltak. Állt már a nyírbátori rendház is, amelyet templomával együtt korábban ő újított meg.

A Protocollum Didák atyát következetesen Pater Provinciae-nek, a tartomány atyjának nevezi. Talán a volt tartományfőnöknek kijáró megnevezés ez? Lehet, hogy a Protocollum megírásakor egyfajta tisztelet kihangsúlyozása? Tény az, és ez az alábbiakból világosan kitűnik, hogy a rendi nagykáptalan az alapítás nehézségei után bizonyára könnyebb és kényelmesebb megbízatással tüntette ki őt. A miskolci építkezés lefolytatására más volt a rendi elöljárók elgondolása. Az, hogy P. Kelemen Didák, a Pater Provinciae a kezdetleges miskolci közösségben maradt egészen haláláig, azt Erdődy Gábor egri püspök bizalmának és ragaszkodásának köszönhetjük. Szó szerint kell értenünk azt, hogy „köszönjük”, mert ennek a püspöki közbeavatkozásnak a ténye újabb adattal szolgált Didák atya engedelmességére, szerénységére, alázatosságára vonatkozóan is.

„Időközben ugyanezen év 1729. július 25, 26 és 27-én megtartatott a tartományi káptalan, mégpedig Egerben nagyságos és Főtisztelendő Bossi Ferenc magister atya elnökletével, aki Milanóba való volt, választott püspök, általános Biztos már másodízben a mi tartományunknak és Romániának, ahol már 10 vagy 11 éve működött.

Ezen a káptalanon tartományfőnökké választatott Ladányi Elek Zsigmond az eperjesi főiskola régense, és a tartomány négy custodiára osztatott fel, mégpedig: a Szentháromságról elnevezett erdélyi, Szent Ferencről elnevezett aradi, a Bánátra és azon túl; Szent Antalról nevezett rész egészen Nagybányáig és a Szent Bonaventuráról nevezett custodia Rád-tól Quintofoumig terjedő custodiára.

Egynémely közösségek rendház rangjára emelkedtek, mint pl. többek között a bátori rendház, amelynek első quardiánjául P. Kelemen Didák választatott meg. Mindenekelőtt pedig az újonnan keletkező miskolci közösség élére a káptalannal kapcsolatosan már említett Comissarius atya Auer Lipót magister atyát rendelte… A szerzetes családból pedig először is a munkák vezetésére Tisztelendő Kiszél Pál atyát, orgonistának Tisztelendő Novák Kajetán atyát, Jácint testvért a kórus vezetésére és még további két atyát rendelt oda.

Tehát Főtisztelendő Kelemen Didák atya volt tartományfőnök innen saját közösségébe, Bátorba ment és Ft. Lipót atya vette át itt a gondját annak, hogy legyen mész és kő az építendő templomhoz, és hogy kiássa az alapokat.”

Néhány bekezdéssel alább olvassuk azonban azt a megjegyzést, amely magyarázatául szolgál annak, miért is maradt P. Kelemen Didák mégis Miskolcon.

„A tartományi káptalanhoz tartozik még az is, hogy az egri püspök úr Ő excelentiája nem jó néven vette azt a változást, amely Főtisztelendő Kelemen Didák atyát áthelyezte quardiánnak Bátorba. Ezért az ő kérésére a Ft. Tartományfőnök késedelem nélkül visszahívta és ide rendelte Miskolcra, amint tudott dolog is.”

Ez az adat Erdődy Gábor egri megyéspüspök személyes értékelésére utal és jelentős a mi számunkra is. Még inkább kirajzolja Didák atya engedelmességét, egyszerűségét és alázatosságát az így kialakult helyzetben tanúsított magatartása. Erről a szituációról a következőket olvashatjuk a Protocollumban:

„Ebből /mármint Kelemen Didák visszahelyezéséből/ egy kegyes versengés keletkezett. Kelemen Didák atya és Lipót atya között, hogy kinek kell most elfoglalnia mint elöljárónak az első helyet. A második, minthogy ő a fiatalabb /Auer Lipót/ vissza akart húzódni, sőt vissza is vonult. Az első pedig /Kelemen Didák/ egykori provinciális, és akit a káptalan immár harmadízben is quardiánná választott /Bátorba/ semmi képen sem akarta az első helyet elfoglalni/ az ide kinevezett házfőnök, Auer Lipót előtt/. Végül is Ft. Kelemen Didák atya kérésére az utóbbi, azaz Lipót atya erősíttetett meg az elöljárói tisztben.”

7. Az építkezés kibontakozása és P. Kelemen Didák halála a Protocollum adataiban

A Nagyboldogasszony templom építkezésének a kezdete, az azt megelőző alapásási munkák és a régi templom romjainak a feltárása 1729-ben nagy esemény volt a városiak életében. A rendi káptalan előtt, illetve közvetlenül utána még Auer Lipót intézkedett a munkák megindításával kapcsolatban. Ezt olvassuk erről:

„… Ft. Auer Lipót atya tüstént gondoskodott, arról, hogy a régi templomocskának az alapfalait kiássák, amelyet ilyen formában tártak fel.

Ráadásul azt a különbséget találta, hogy az alap a szentély formájában a keleti és déli rész között régebbi volt és nehezebb volt a kiásása. Hossza kb. 6 ölnyi, szélessége 4 ölnyi. Ami pedig a templomhajónak látszott, az úgy tűnt, hogy hozzáépítették, minthogy könnyebb volt kiásni és hosszában mintegy 4 öllel rövidebb és szélességében harmadfél öllel szűkebb volt.

Az ásatások idején igencsak népes tömeget hozott össze a kíváncsiság, hogy netán valamiféle kincset vagy valami más régiséget találnak. De még csak egy megjelölt követ sem találtak, hanem pusztán csak a csupasz falakat.”

De ugyanígy különleges esemény volt az új templom alapkőletétele, majd az első részének használatbavétele, az oltárkő megszentelése, az első ünnepi mise, ahogy arról P. Kelemen Didák vonatkozásában idézeteket olvashattunk. Ahogy lassan előrehaladt az építkezés, az ideiglenes oratórium fölöslegessé vált. Azok a házacskák pedig, amelyek az első időkben Didák atya és társai lakásául szolgáltak, amelyeket iskola céljára is felhasználtak, használhatatlanná váltak.

Ezeket, mivel le kellett bontani, a templomtól keletre iskolaépület, nyugatra pedig rendház, illetve lakás céljára szolgáló épület váltotta fel. Mindkettő vályogból épült ugyancsak ideiglenes jelleggel.

„Időközben, hogy az atyák és testvérek kényelmesebben tudjanak lakni mint eddig a szűk ki kunyhókban, a régi oratórium megszűntével /1736!/ kialakítottak négy házacskát és egy előteret. Sőt 1739-ben elkezdődött átellenben a templomtól nyugatra egy épület megépítése, mely egy hosszabb folyosóból és hat cellából állott, fából és vályogból készült… A régi iskolák pedig a tanárnak a szobácskájával ugyanúgy a régi szobák a cellasorral régisége miatt 1752 évben lebontatott. Ugyanannyira, hogy a régi kis házikók közül, melyeket ideköltözésünkkor megvásároltunk, teljességgel semmi sem maradt fenn.”

A régi viskók, sőt a kiegészítésül épült vályogkolostor emlékét így ma már csak az írás őrzi. A templomépítés 1743-ban haladt előre annyira, hogy elkészült az egész templomhajó és a két torony is a templomhajó falainak magasságáig. Az egész templomtetőt fazsindely fedte. Kívülről még vakolatlanok voltak a falak, belülről már egyre díszesebb, egyre ékesebb a templom. 1735-től kész az egész szentélyfalat betöltő főoltár, többtucat fából faragott szobor és két nagy festmény háromszintes kompozíciója, lőcsei szobrászok alkotása. Készülnek a mellékoltárok is. Csak ekkor, 1743-ban kezdenek hozzá a templom északi végén a templomra támaszkodó kétszintes rendház építéséhez. De erről idézzük a Protocollumot:

„Így felépült és elkészült a templomépület a szentéllyel és egyidejűleg megsokasodott és meg is kellett sokasodnia a szerzetescsaládnak, és szükség volt, hogy megfelelő szerzetesi lakóhelyről gondoskodjunk.

Ennélfogva az egész tisztelendő elöljáróság egyetértésével 1743 év július havában nagyon tisztelendő Hartay Sebestyén magiszter atya idejében, amikor ő volt ennek a tisztelendő rendháznak az elöljárója, a szentély mögött ahhoz csatlakozóan először is megvetette ennek az új épületrésznek az alapját és arra jó egy öl magasra fel is húzták a falakat. A tartományfőnök Auer Lipót atya volt, a kőművesek mestere az egri Carloni úr, a palléroké N András szintén Egerből és Szolnoki Ignác.

1744-ben az elöljáróságban Jánosi Mór következett, aki ily módon elkezdett épületet folytatta, mind az alsó helységeket, mind a felsőket a folyosóval együtt befejezte.”

Elkészült hát a rendház, amely végre – ma úgy mondanánk, hosszú idő után végre - emberhez méltó lakóhelyet nyújtott az itt lelkipásztorkodó és tanító szerzetesatyáknak! Kibontakozott hát és fölmagasodott P. Kelemen Didák szeme előtt a mű, amelyért fáradozott, dolgozott, és amelyért oly hosszú időn át a nélkülözés és nyomorúságos életkörülmények áldozatát vállalta. Méreteiben és állagában jele volt annak a nemkülönben sok áldozattal járó szerzetesi és papi munkának, amelynek a katolikus hit megújulásában és erősödésében volt eredménye. Mint Mózes Nébó hegyéről az Ígéret földjét, úgy nézhette meg az új rendház épülő falait, amelybe ő már nem vonulhatott be, mint boldog lakó. 1744. április 28-án meghalt P. Kelemen Didák. A templom alatt a kripta már régen kész volt. Oda temették.

 

*  *  * 

Elmélkedések P. Kelemen Didákról

 

1. Ebben az évben emlékezünk meg a templomépítés kezdetének 280. évfordulójáról. A megye lakossága pedig mit sem sejt arról, mit jelentett a megye és a város megmaradása és fejlődése szempontjából az a kérvény, amellyel Didák atya, mint rendfőnök, 1725. március 11-én Borsodmegye rendeihez fordult, a minoriták miskolci letelepedésének engedélyezését kérve. Bárha a megyegyűlés is felismerte annak szükségét, hogy a katolikus keresztény életet újjá kell éleszteni, mégis csak három évvel később, 1728-ban engedte meg III. Károly király a minoriták miskolci letelepedést. ’A királyi adománylevelet pedig 1729. február 24-én a helytartótanács, április 26-án pedig a miskolci és vidéki nemesek, a város bírája és jegyzője, valamint Borsy Mihály megyei alispán jelenlétében a vármegye is kihirdette’.

„Ez a kérvény, tisztán vetíti elénk Kelemen Didáknak a hittől és szeretettől áthatott lelkü­letét. Igazságának és a méltányosságnak érzetében, biztos tudatában, önérzetes, mégis egyetlen mondatában sem sértő. Nem emlegeti a katolikus egyházak és azok javainak jogtalan elvételét, nem izgat szemrehányások tételével, csak a tényeket említi s a jognak és rendnek helyreállítását kéri. Ami megtörtént, azt a felfordult állapotoknak, a zavaros idő következménye gyanánt az országra súlyosodó csapásoknak tulajdonítja és az immár meglevő bajoknak jóakarata orvoslását kéri. Igazi ke­resztény ember, türelmes és megbocsátó, aki csak az Isten dicsőségének hirdetését, vallásának terjesztését s egyhá­zának igazságos, jogos követelését tartja szemei előtt. Erős elhatározású, de alázatos, szerény katona, aki mi­előtt kardjához nyúlna, az igazság és szeretet szavaival igyekszik ellenfelét meggyőzni.” /Csák Alajos Czirjék, Kelemen Didák csodás élete és működése, 50 old./

P. Kelemen Didák példamutató élete serkentsen bennünket is, hogy mindig „igennel” válaszoljunk Isten akaratára, és cselekedeteinkkel meg is valósítsuk azt.

2. Nehéz kor volt az övé, amikor hevesen üldözték a katoliku­sokat. Didák atyát gyakran úgy fogadták, mint betolakodó ellenséget. Pápista kutyá­nak nevezték, erre is csak szelíden mosoly­gott. Koldult, hogy másoknak adhasson, miközben maga szükséget szenvedett.

Leírhatatlan nyomorral küzd, de egy percre sem csügged el. Bejárja a szomszéd falvakat is, prédikál, gyóntat, keresztel, ápol és gyógyít. Eleinte idegenkedve fogadják, de amikor látják, hogy jótevőt találnak benne, csakhamar megszeretik. Prédikációiért a protestánsok igen haragudtak rá, s nem egyszer kellett miattuk kődobásokat és verést szenvednie. Ilyenkor a falu végén kimosta sebeit, imádkozott ellenségeiért és tovább folytatta térítő munkáját. Céljának tűzte ki: minden faluban templomot és minden harmadik faluban iskolát! Csak így lehetséges a tiszai részeken visszaállítani a régi fényébe a katolikus vallást.

Ebben az időben a török hódoltság okozta nyomorúság, csalódás és reménytelenség világlott ki a magyarság lelkéből. Olyan lett a magyar föld és a magyar lélek, mint a letarolt erdő. Elhervadt benne minden virág, megdermedt benne minden élet. A sok nyomorúságot még súlyosabbá tette a pestis kegyetlen pusztítása. Isten a Károlyi családban megértő támo­gatókat küldött részére, akiknek segítségé­vel a lehetetlent is lehetővé változtatta. Nem volt olyan gondolata és kérése, amelyet fel ne karoltak volna. A szegény nép ezt mondogatta: „Didák az uraktól koldul, és a szegényeknek adja.” Szerették a palotákban, de még jobban ra­gaszkodtak hozzá az egyszerű kis házakban. A nép felismerte benne saját vérét, s ezért szentnek tartotta szavát. Csodálatos hatása különösen a pestises időkben mutatkozott meg, amikor a ragály valósággal megtébolyította az embereket. Maga nem félt a halálos kórtól, nem is kapta meg. Már ezzel is jótékony hatást váltott ki, de még inkább, amikor azt látták, hogy a haldokló fölé hajol, hogy megadja a felol­dozást, és halottakat temet.

Sokat tudott adni, mert sok kegyelmet kapott az Úrtól, és ezeket mind felhasználta. Lobogott a lángja, míg olaja el nem égett. Már életében szentnek tisztelték, amikor pedig meghalt, égi patrónusnak tekintették.      

 3. A szatmári békét követő évek súlyos nyomorba, szegénységbe és erkölcsi züllésbe süllyesztették a tiszai részek lakossá­gát. Ide került Kelemen Didák páter, ahol tanulmányainak végeztével évtizedeken át „töretlen buzgalommal munkálkodott a tiszai részek elhagyott katolikusainak megerősítésében és az emberszeretet terjesztésében” - írja Takáts Sándor történet­író. A Gondviselés nem királyt, nem hadvezért, nem nagy politikust, nem reformá­tort küldött, hanem egy egyszerű szerzetest, a nép lelkéhez közelálló lelki atyát, aki csendben működik.

P. Kelemen Didák a jótettek művelésében vált naggyá, amit az emberek szeme nem igen vett észre. Szerényen, alázatosan fogott a munkához. Élettörténetében láttuk, hogy akár mint házfőnök, akár mint rendfőnök, akár mint a gróf Károlyi család legelső bizalmasa, az országbíró tanácsosa, a főurak hitszónoka, a legnagyobb összeköttetésű pap és szónok - mindig és minden körülmények között - megmaradt annak az egyszerű, szegény szerzetesnek, aki a szegények számára koldult. Testi élete nélkülözésekkel teljes, aszkétikus. Térítő útjain gyalog járt, miközben szegényes házak kamráiban, sőt istállóiban keresett éjjeli szállást. Amit pedig a pestisek alkalmával irgalmas útjaiban szenvedett, azt csak az foghatja fel némileg, aki a pestises vidékek szörnyűségeit megtapasz­talta. Tápláléka a kenyér és a víz, ünnepnapok alkalmával fogyasztott szalonnát. Hitte, hogy az emberi élet végcélja nem a test földi élete, hanem a lélek örökkévalósága.  

Emberszeretetéről önfeláldozása és jóságos cselekedetekben eltöltött élete beszél. A krisztusi szeretet működése volt: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

Ami őt az emberek átlagából magasan kiemeli, az a manapság szinte hihe­tetlen szerénység, alázatosság, amelynél elismerést, még kevésbé dicséretet, köszönetet nem várt, de nem is fogadott el. Az Isten- és emberszeretetének legönfeláldozóbb tanítója és gyakorlója volt, aki hősi erényeiről, emberszeretetéről szóló életének csodálatos emléke ma is kitörölhetetlenül benne van az emberek szívében.

 4. Március 11-én P. Kelemen Didák beadványt intézett Borsod megyéhez, melyben hoz­zájárulásukat kérte, hogy a Minorita Rend rendházat és templomot állíthas­son. Károlyi Sándor gróf és Erdődy püspöknek közbenjárására III. Károly király 1728. december 29-én engedélyezte a minoriták miskolci letelepedését.

A Nagyboldogasszony romtemplom kertjében néhány illegális sár­kunyhó állt. Lakóinak, mint jogcím nélküli használóknak, kártalanítás nélkül is el kellett volna köl­tözniük. Didák atya viszont az új templom megépítésének elindításához összegyűlt pénzt inkább ezeknek adta, ne maradjanak hajlék nélkül. És a sár­kunyhókat sem bontatta le. Kettőben mindjárt iskolát rendezett be, a szegé­nyek tanintézetét, a többibe ő és rendtársai költöztek. Jók lesznek ezek „rendháznak”, míg az igazi fel nem épül!

Humorát bajai közepett is megőrizte. Fogai kihulltak, csak a két nagy met­sző foga maradt meg. A gyerekek ezért pajkosan „lófogú barátnak” csúfolták, s ő büszke volt e titulusra. Történt azonban, hogy e két fogát is elveszítette. „Miről fognak ezután megismerni?” - kérdezte búsan, tréfásan.

Míg lábai fel nem mondták a szolgálatot, napi oktató és missziós munkája végeztével az éj csendjében igen sokat térdelt a szentségház előtt, leborulva, fejét az oltárlépcsőre támasztva, hosszan beszélt a szentségi Jézussal. Nemcsak térdei, hanem homloka bőrkeményedései árulkodtak az Úr előtti megalázkodó könyörgéseiről.

Az Eukarisztiához való érzelmi kötődésének jellemző esete: Tűzvész van a városban. A szél egyik égő házról a másikra viszi a zsarátnokot. Ő az Oltáriszentséget öleli magához, és megy vele oda, ahol a legnagyobb a baj. Egy kálvinista asszony rákiált: „Inkább egy vödör vizet vigyen oda, ne azt a bálványt!” Didák a „bálvánnyal” körmenetet tart. Körbe járja a lángoló negyedet, a nem égő házakat megáldja. Eláll a szél, lokalizálódik a tűz. Több ház nem fog tüzet, kivéve az asszonyé, aki nem engedte házát megáldani. Az asszony megdöbben. Néhány nap múlva sírva kér bocsánatot tőle. Didák atya becsülete napról napra nőtt Miskolcon. Szent embernek tartják azok is, akik kezdetben gyanakodva fogadták.

 5. P. Kelemen Didák azoknak az időknek egyik legszebb alakja volt. Bal lábának se­beit szándékosan elhanyagolta, mert örült, hogy az el­mérgesedett sebtől fájdalmai vannak, melyek türelem­re oktatják. Jól esett neki, hogy járása emiatt ügyet­lenné, nehézkessé vált, testtartása pedig ferde lett. Akkor búsult legjobban, mikor felső fogai kiestek, mert többé nem csúfolják majd „nagyfogú barátnak”.

Aszkétikus életű volt. Ne­héz térítő útjára gyalog járt, miközben szegényes házak szobáiban, sőt istállóiban keresett éjjeli szállást. Ágya kemény deszka, vagy puszta föld. Rendes ágyhoz csak akkor ju­tott, mikor nagyúri ismerősei meghívták magukhoz, de akkor is többnyire az ágy mellett, a padlón aludt. Táplálékban kenyéren és vízen kívül alig volt ré­sze. Csakis vizet ivott, csak akkor, mikor ereje már fogytán volt, fogyasztott egy kevés bort, de akkor is a javát betegeinek osztotta el, ő maga pedig a kevésbé jó minőségűt tartotta meg magának.

Minél kevesebbet gondolt testére, annál nagyobb gondot fordított lelkére. Hitte, hogy az idő és annak minden vo­natkozása a Mindenható kezében nyugszik. Tehát hitte, hogy a végcélja nem a test földi élete, hanem a lélek örökkévalósága. Érezte, hogy benne is él az Istenség szava: a lelkiismeret, tehát ennek igényei szerint iparkodott földi életét berendezni s lelkét a ke­resztény erények gyakorlásával az örökkévalóságra előkészíteni.

Szeretettel és olyan buzgalommal imádta Istent, hogy imádkozása olykor órák hosszat tartott. Leborult a földre s homlokával érintette a padlót, a hideg köve­zetet, úgy, hogy öreg korára eldurvult és megkeménye­dett homlokán a bőr.

      „Legédesebb Jézus, ama lángoló buzgalomért, mellyel a csodás és szentéletű Kelemen Didák minorita atya a magyar népet és ifjúságot a Te szeretetedre nevelte, dicsőítsd meg tiszteletreméltó szolgádat a földön, amint már megjutalmaztad az égben. Könyörgünk, ó jóságos Urunk, hallgasd meg Hozzád intézett kéréseinket, hogy Anyaszentegyházad mielőbb követendő mintaképül állíthassa őt elénk. Szentlélek Isten! Híveid szíve minden részeit világosítsd meg, hogy alázatos szolgád útjain járhassunk. És Te, ó Magyarok Védőasszonya, siettesd a napot, melyen őt a magyar szentek névsorába iktatják. Ámen.” 

6. Didák atya ismerte a Ferences Rend történetét, a hitvalló hős elődei szenvedéseit, törhetetlen ragaszkodásukat az Egyházhoz. Kialakították benne az áldozatvállalás lelkületét. Minden vágya a templom és iskola építéséért lángolt, valamint a hittérítő pálya eléréséért. Jelmondata volt: „Adná Isten, hogy minden faluban templom és minden harmadik faluban iskola lenne!” Az isteni Gondviselés segítségével megkezdhette apostoli működését: a magyar népet Istenben való hitre taníthatta, vallásához visszavezethette, türelemre buzdíthatta.

Rettenetes ínség, pestis idejében kezdte meg működését, tanított, vigasztalt, kéregetett. Felkereste a pestises betegeket, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a haldoklókat. Gondja volt az éhezőkre, a nincstelenekre. A tehetősebbektől kért, koldult: kenyeret, ruhadarabokat. Mindezt vitte a szegényeknek, mikor ő maga napokon át éhezett. Tudta, melyek a szegénység gyötrelmei, amelyekkel élve Istennél alázatossá, Isten nélkül lázadóvá teszik a lelket, az embert.

Készséggel vitázott a hit kérdéseiről, a Szentlélek Úristen felvilágosító erejében bízott. Egy koporsója előtt álló nemzetet kísérelt meg Isten kegyelméből az életre visszamenteni. Ezért fáradt nappal és ezért borult éjjel a földre, kérte az édes Jézust és a Boldogasszonyt imáiban. Minden bajnak alapját a családi élet meglazulásában, a vallásos buzgóság ellanyhulásában és ez erkölcstelenségben látta. Haragosaiért, ellenségeiért: „Hála Istennek” szavaival imádkozott. Életfeladatául vallotta: a „tiszai részeken” vissza kell állítania a katolikus vallást.

A népet becsületre, tisztességtudásra, erkölcsös életre oktatta. Elosztogatta süvegét, takaróját, köpenyét. Pártul fogta az árvákat. Jóságával, magasztos példaadással, a krisztusi szeretet melegségével teret nyitott a katolikus hitnek. Egyenlő szeretetet gyakorolt mindenkivel, Neki egyaránt testvér volt mindegyik, ugyannak az Atyának fiai, atyafiak…

 7. Isten szolgája, a szerzetesi élet példája, a keresztény hit apostola, a szegények barátja, az evangéliumi élet szimbóluma. Az ő aktualitása az idő múlása ellenére sem vesztette el érvényét, hanem a mai ember számára is irányt mutató és követésre méltó példa.

Minden társadalomnak éltető eleme az igazi nagy embereihez való hűséges ragaszkodás, az irántuk tanú­sított hódolat, engedelmesség; mert a világ története nem más, mint a nagy emberek története.

Az idő, a szükség mindig hívja a nagy embereket, de ha a Gondviselés nem küldi őket, azok nem hallgatnak az emberek hívó szózatára. A Gondviselés tehát elküldte azt a nagy embert, akire ennek a vidéknek szüksége volt, hogy rettenetes betegségéből a vidékéket, az országokat, a népeket pusztító erkölcsi nyomorságból kigyógyítsa, az elveszéstől meg­mentse.

Nem királyt, nem hadvezért, nem is nagy politikai reformátort küldött. Csak az egyszerű szerzetest, a nép lelkéhez hozzáférő lelki atyát, - aki csendben műkö­dik s nem látható a kirakatok és hirdetések között. Aki­nek hitvallása és magasztos törvénye, kötelessége abban összpontosul, hogy az egyes ember könnyelmű, vagy bűnös tettei naponkint növek­vő adósságok, amiket előbb-utóbb az egész országnak, a népnek s végre az emberiségnek kell majd letörlesz­teni...

P. Kelemen Didákot a Gondviselés abba a közösségbe rendelte, amelyik akkoriban legtöbbet érintkezett a néppel. Bár magas tanulmányai őt a tudományok művelésére, az ifjak nevelésére és képzésére utalták, lel­kében égő vágyak késztették az egyszerű lelkipásztori teendők vég­zésére.

Nem volt hiú, nem kereste a világi előnyöket. Lelke ugyan nagyra vágyott, de Szent Ágoston felfo­gása szerint cselekedett, aki így kérdezte hallgatóját: „szeretnél igazán naggyá lenni? Akkor légy először kicsiny. - Nagyszerű, terjedelmes épületet akarsz építeni? Ak­kor alázatosságod útján kezdd meg! Mennél magasabb­ra szeretnéd emelni az építményt, annál mélyebb alapot vess! Szerény alázatosság a szépség koronája.”

 

8. Kelemen Didák atya 1718 idején hathatós befolyásával a megyéknél kieszközölte a török és tatár rabságba esetteknek kiváltását. Ezek a rendkívüli tettei természetfeletti ajándékok voltak, amiket a Szentlélek csak erényes és kiváltságos lelkeknek szokott juttatni.

Didák atyának első kiadott munkája a gyászbeszéde volt, amiből híres rész: „Két erős kötele vagyon az Istennek, mellyel akaratunkat magához vonzza: az egyik az irgalmasság, kegyelem, szeretet kötele, amelyen lágyan és gyengén édesgetvén, magához vonzza a szívünket; a másik: az igazság, fenyíték, ostorozás vaslánca.”

Didák atya főműve az a szentbeszédgyűjtemény volt, melyet „Búzafejek” gyűjtőcím alatt adott ki. A nép nyelvén tudott beszélni, kitűnő szónoki képessége, előadásának meggyőző ereje volt. Nagy hevülettel és átérzéssel beszélt Urunk szenvedéséről. A keresztre feszítés borzalmait megrendítő realitással írta le.

Didák atya első tartományfőnöksége 1720. július 20-án lejárt. További 3 évre, mint házfőnök, Nyírbátorban maradt, nem szűnt meg a közeli és a távoli vidék javán munkálkodni.

Didák atya „istenes” munkájában legtöbb esetben gyorsan jött az anyagi segítség. Maga-magát „Báthor kiáltó koldusának” mondta. „Az egyszeri barátra” hivatkozó kérése: „bor, búza, szalonna!”

A nyírbátori házfőnöksége alatt 1721-ben az Úrnapját a hívek példás részvételével ünnepelték meg. Szentbeszédében – Szent Máté, Szent Márk, Szent Lukács, Szent János szövegével és Szent Páléval bizonyítja Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben és felkiált: „oh, elcsábíttatott szegény együgyű község! Szánja meg Isten lelkedet, adja mag az igaz hitet s Szentlelket, hogy megnyerhessed az Üdvösségedet.”

Az Isten Angyalai és a dicsőült szentekről vallotta: „látják és tudják a földi dolgokat és az ő érettünk való esedezésük foganatos és hasznos Isten előtt.”

Kelemen Didák atya a bíboros dicső hamvainál még jobban ragyogni látta az üdvösségre vezető utat, az evangéliumét.

 9. Életéről ma már még a templomot látogató hívek is keveset tudnak. A tiszai részek térítője, teológiai tanár, templomok, kolostorok építője, hitszónok, tábori káplán, remetemódon élő szerzetes, a keresztény és szerzetesi tökéletesség példaképe.

Az alázatosságot, a türelmet, az isteni dolgokban való bölcsességet és jártasságot, a szerzetest leginkább ékesítő, az isteni, a sarkallatos és ezekkel kapcsolatos erényeket hősi fokon gyakorolta.

A pappá szentelés után két évig teológián tevékenykedett. Aztán az elöljárók akarata Nagybányára küldte. Össze kellett szednie a városban itt-ott rejtőzködő rendtársait, hogy újra közösségben éljenek, s a híveket, akik elszoktak a templomtól vagy átpártoltak a protestánsokhoz, lelkileg felrázza, és vallásukban meg­erősítse.

Nagybányai küldetésének befejeztével Egerbe került, de szíve a Nyír­ségbe húzta. A katolikusságnak lelkipásztorban ott volt a legnagyobb ínsé­ge. Hívek, megfogyva bár, de még voltak - papok nélkül. Nyírbátort sze­melte ki apostoli munkaterületnek. Az akkori püspök, Erdődy Gábor elé terjesztette elképzelését a Nyírség katolikus újraevangelizálására vonatkozóan, konkrétan a Nyírbátorra vonatkozó terveit. 1717-ben megválasztották a magyar tartomány főnökévé, de egy percig sem sütkérezett rendtársai bizalmának fényénél. Inkább még nagyobb erőbedobással kezdett dolgozni. Felkereste világi pártfogóját, Károlyi grófot, aki nemcsak anyagilag segítette, hanem tekintélyével odahatott, hogy a nyírbátori romokat meg is kapja, s hozzá­fogjon az újjáépítéshez.

Isten a Károlyi családban megértő támo­gatókat küldött részére, akiknek segítségé­vel a lehetetlent is lehetővé változtatta. A szegény nép ezt mondogatta: „Didák az uraktól koldul, és a szegényeknek adja.” Szerették a palotákban, de még jobban ra­gaszkodtak hozzá az egyszerű kis házakban. A nép felismerte benne saját vérét, s ezért szentnek tartotta szavát.

 10. A minoritáknak már a XIII. századtól kezdve volt kolostoruk Szegeden, éspedig a Palánkon belül, mely fennállt a török hódoltság bekövetkeztéig. Didák atyát apostoli szándék vezette, amikor eltervezte övéinek szegedi letelepítését, és ezzel helyre állítja az oszmán okozta kárt is.

1726 márciusában a piarista atyákat kereste fel Szegeden, és általuk juttatta el levelét a város elöljáróságához, melyben alázatosan kérdezi, hogy hozzájárulnak-e a minorita rendház alapításához. Mind a piarista atyák, mind a város urai örömmel fogadták a hírt, és készséggel támogatták a tervet. Megszerezte a megyéspüspök engedélyét, melyet Gr. Nádasdy László főtisztelendősége szívesen megígért, de a királyi hozzájárulástól tette függővé, hiszen Szeged szabad királyi város volt. Ezek a lépések lehetővé tették, hogy Varga Achilles minorita atya letelepedjen Szegeden. Átmenetileg a műszakilag rossz állapotú Szent György templom volt a miséző helye, amelyet a Rendnek szándékában állt restaurálni, ha cserébe megkapja az épületet.

P. Kelemen Didák a templom restaurálásához régi barátainak és támogatóinak segítségét kérte, köztük Károlyi Sándor grófot és özvegy Hallerné grófnőt. Végül 1742-ben kapják meg Mária Terézia engedélyét, de csak 2 évvel később, 1744 kezdték meg az építkezést, amikor Didák atya már halálos ágyán volt. Tény viszont, hogy kezdeményezése nélkül Szegeden soha nem épült volna fel a mai Szent Miklós templom és kolostor.

Didák atya minden tervét megtanácskozta az Úrral. Hosszú órákat töl­tött térden állva, s csak azután lépett, amikor az isteni sugallatot megkapta hozzá. De akkor nagyon határozottan és következetesen hajtotta végre. Látta népe anyagi, szellemi és lelki nyomorát, és hősnek mutatkozott, amikor meg­találta azt az utat-módot, mellyel segíthetett rajta.         

Emlékezzünk Kelemen Di­dákra, a magyar minoriták legismertebb alakjára. Hálát adunk neked Istenünk mindenért, amit nekünk, mai katolikus híveknek adtál Kelemen Didák atya életével és munkásságával.

 11. Kelemen Didák ismerte a Rend történetét, a hitvalló hős elődei szenvedéseit, törhetetlen ragaszkodásukat az Egyházhoz. Kialakították benne az áldozatvállalás lelkületét. Minden vágya a templom és iskola építéséért lángolt, valamint a hittérítő pálya eléréséért. Jelmondata volt: „Adná Isten, hogy minden faluban templom és minden harmadik faluban iskola lenne!" Az isteni Gondviselés segítségével megkezdhette apostoli működését: a magyar népet Istenben való hitre taníthatta, vallásához visszavezethette, türelemre buzdíthatta.

Minden bajnak alapját a családi élet meglazulásában, a vallásos buzgóság ellanyhulásában és az erkölcstelenségben látta. Életfeladatául vallotta: a „tiszai részeken” vissza kell állítania a katolikus vallást.

A népet becsületre, tisztességtudásra, erkölcsös életre oktatta. A szidalmazások után már „Jó Didák atyánk” névvel emlegették. Jóságával, magasztos példaadással, a krisztusi szeretet melegségével teret nyitott a katolikus hitnek. Egyenlő szeretetet gyakorolt mindenkivel, a kurucot a nemzeti függetlenségért vívott harcáért becsülte, a császári labancot az ősi katolikus hit pártfogásáért.

Az ő hitvallása a KÖTELESSÉG, amely abban összpontosul, hogy minden emberi életet, lelkületet és cselekményt az egyetemes embernemzet iránt való örökös kötelezettség szem­pontjából tekint.

P. Kelemen Didákot a Gondviselés abba a szerzetbe rendelte, amely a legtöb­bet érintkezett a néppel. Egyházi tanulmányait a jó hírű eperjesi gimnáziumban végezte, s itt alkalma volt rendjének történetét, magyarországi szereplését s különösen fel­vidéki viszontagságait tanulmányozni.

12. A szokásához híven, minden hónap 28-án azért gyűlünk össze, hogy imádkozzunk P. Kelemen Didák boldoggá avatásáért, az ő tündöklő példáját tartsuk lelki szemeink előtt. Benne megvoltak az emberi erények, értékek, továbbá az égi bölcsesség és okosság, s egyéb, a szerzeteshez méltó erények. A főpapok, a nagyurak, a nemesek nagy tisztelettel és megbecsüléssel viseltettek iránta és mindenki előtt kedvelt volt.

A katolikusok őt elismerték és mondogatták, hogy: „Nem volt és nem is ­lesz több, olyan bölcs és különösen nem lesz több olyan krisztusi szeretettel megáldott ember Miskolcon, mint amilyen Kelemen Didák volt.” Didák atya áldásos tevékenysége a végső elzülléstől szabadította meg Magyarország nagy részét Ezen a vidéken erényeit közvetlen közelből ismerték, s példaadásán épült fel tisztelete, amellyel a krisztusi szeretet végtelen hatalmát és fölemelő voltát megismertette. Sziklaszilárd a hite, a becsületes munka és az önzetlen, tiszta élet iránt viseltetik elkötelezettséggel. Életével bizonyította, hogy a lelkiismeret szavát el lehet nyomni, azonban véglegesen elhallgattatni nem ­lehet!

A hallatlan megpróbáltatásokat átélt magyar nemzetnek megvan a nemes sajátossága, hogy nehéz időkben mindig visszatér elfeledett nagyjaihoz, és azoknak az emlékéhez menekül.

Kelemen Didák „mély hitből és felebaráti szeretetből fakadó felfogása: Istenben mindannyian testvérek vagyunk, akik között a megtérés és kölcsönös bizalom föltétlenül létrehozza a párbeszédet, vagy talán fordítva: ez a megértő közeledés, párbeszédbe kezdés, meghozza a szeretet, kiengesztelés, közös munka, társadalmi és vallási béke gyümölcseit.” (P. Rákos Raymund: P. Kelemen Didák élete).

A felelősen gondolkodó ember küldetése, hogy a mindennapi élet apró jelenségeiben alkalmazza a példát. Így élhet közöttünk most is P. Kelemen Didák, Szent Ferenc követője.

Isten- és emberszeretetének legönfeláldozóbb tanítója és gyakorlója volt P. Kelemen Didák, akinek hősi erényei, emberszeretete, életének csodálatos emléke ma is kitörölhetetlenül benne van az emberek szívében.

13. A Szentlélek vezette Kelemen Didákot, és annak Lelkét tapasztalhatták, akik tanúi voltak működésének. Példamutató élettel valósította meg a jézusi programot. Az ő aktualitása az idő múlása ellenére sem vesztette el érvényét, hanem a mai ember számára is irányt mutató és követésre méltó példa.

Testi élete nélkülözésekkel teljes, aszkétikus. Otthona a legtöbb rendházban – semmi kényelmet nem nyújtó fekvőhely. Táplálékban kenyéren és vízen kívül alig volt része. Még ruházkodásában is sanyargatta testét. Minél kevesebbet gondolt testével, sőt azt szándékosan, egészségének veszélyeztetéséig is elhanyagolta, annál nagyobb gondot fordított lelkére, mert erős hittel minden reményét Istenbe helyezte. Hitte, hogy az idő és annak minden vonatkozása az Örökkévalóságon nyugszik. Tehát szent meggyőződése volt, hogy a végcélja nem a test földi élete, hanem a lélek örökkévalósága. Érezte, hogy benne is él az Isten szava: a lelkiismeret hangja szerint igyekezett földi életét berendezni, és lelkét a keresztény erények gyakorlásával az örökkévalóságra előkészíteni.

Emberszeretetéről önfeláldozása és jóságos cselekedetekben eltöltött élete beszél. És ami őt az emberek átlagából magasan kiemeli, a szerénysége, alázatossága. Isten kegyelmével megajándékozott tündöklő erényeiért általános szeretet és tisztelet vette körül. Beszédeiért rajongtak, szavai különös vigasztalásként hatottak – nemcsak katolikusokra, hanem más vallásúakra is. „Szent Barát”-nak hívták a miskolci reformátusok, nem egy esetben titokban felkeresték, és fontosabb lelki kérdésekben tanácsait is kikérték.

A nép már életében glóriásnak képzelte alakját és minden lépésének csodálatos következményt tulajdonított. Halála után pedig beteljesedett rajta a zsoltáros szava: „Nem halok meg, hanem élek és hangosan hirdetem az Úrnak művét /…/”

Kelemen Didák atyára emlékezve imádkozzunk, hogy megszívleljük magatartását mindennapi életünkben, és egyúttal kérjük a fölséges Istent, hogy Didák atyát boldogként tisztelhessük és élvezhessük hathatós közbenjárását.

 14. 1739-ben országos méreteket kezdett ölteni a pestis járvány. Nagy félelem fogta el a miskolciakat és egrieket is. Az előbbiek bizakodóan gondoltak arra, hogy köztük él egy szentéletű szerzetes. Az egri püspök székvárosába hívta, hogy bűnbánati prédiká­cióival a népet megtérésre indítsa, s Isten irgalma a ragály büntetésétől mentse meg. Miskolc katolikusai reménykedve kérdezgették, hogy ugye most nem hagyja őket magukra.

Az áldozatos lelkű szerzetes kezdetben nem tudta, mitévő legyen. De az ima segített. Egy szemlélődésben átvirrasztott éjszaka után tudta, hogy mi a teendője. Az egri püspöknek és a miskolciaknak tudomására hozta, hogy imádkozzanak, és ne féljenek, a pestis elkerüli őket. Maga azonban nem maradt ezen a biztonságos helyen, hanem fájós lábakkal, a veszéllyel mit sem törődve elindult a Tisza mentén az általa jól ismert tájakra, oda, ahol a járvány leginkább pusztított, ahonnan a béres lelkületű pásztorok elfutottak.

Nagykároly és környéke fertőzött terület volt. Éppen Károlyi gróf volt az országos egészségügyi biztos, a régi jó ismerős. Itt telepszik meg Didák atya ideiglenesen. Maga is részt vesz az akkori primitív gyógyszerek szétosztásában, a betegek kezelésében, élelmiszerrel való ellátásában, és amiben nagy volt, a vigasztalásukban. Együtt imádkozik velük, szentségekben részesíti őket, s ha kimúltak, egyházi szertartással adja meg nekik a végtisztességet.

Ez volt az utolsó missziója, a ragályt nem kapta meg, de Miskolcra visszatérve ágynak esik. 1742-től nem tud lábra állni, izületi bántalmak kínozzák, lábai felpüffednek. Orvosok és nem orvosok próbálnak segíteni. Megkezdődött golgotai szenvedése.

15. P. Kelemen Didák élete sikerének egyik titka, hogy számos buzgó hitvalló keresztény katolikus hívő család állt mellé és támogatták őt. Özv. Hallerné Gróf Károlyi Klára, aki őt már gyermekkora óta ismerte, és lelki vezetőjének választotta, elsőként írta meg Kelemen Didák életrajzát. Sürgette, hogy a boldoggá avatási eljárást indítsák meg. Az egri püspöki szentszék 1774-ben kezdte meg az életszentség hírében elhunyt Isten Szolgája életének és erényeinek kivizsgálást. A tanúkihall­gatási jegyzőkönyvek, a vizsgálati eredmények biztos reményeket keltettek e szentéletű minorita szerzetes oltárra emelésére. Mégis, amikor a dokumentumok már Rómába kerülhettek volna, az ügy levéltárba került.

Az életszentség hírében elhunyt minorita atya boldoggá avatásának ügye több mint száz éven keresztül aludt. A XX. században hazánk minorita szerzetesei úgy érezték, hogy mégsem kellene a feledés homályában hagyni egy igazi eszményképet. Csák Cirjék minorita volt az első, aki 1927-ben megjelentette életrajzát. P. Kelemen Didák újra közismertté vált. A minorita rend római központjában újra elővették ügyét.

1939 nyarán Adalberto Topolinski lengyel minorita, a római rendfőnökség posztulátora járt Miskolcon és Egerben, hogy Didák atya sírját megszemlélje, illetve a boldoggá avatásával kapcsolatos iratokat magával vigye. Utána közvetlenül egy másik hasonló ügyben folytatott kivizsgálást Lengyelországban. Ott érte a szeptemberben kitört háború. Topolinskit a megszálló németek letartóztatták, és gyűjtőtáborba vitték, ahol nyoma veszett neki és iratainak is.

Tehát újra elodázódott az ügy. Szerencsére a római Szent Péter Bazilika gyóntatói a minorita rend tagjaiból kerültek ki. Monay Ferenc apostoli gyóntató 1957-ben, Rómában újabb ismertetőt rendezett sajtó alá Didákról. Utóda, az Itáliába menekült Rákos Rajmund, igen alapos munkát végzett, s 1975-ben vaskos magyar kötetet adott ki róla „Ugye, Atyafiak” címmel. 1980-ban Ambrogio Sanna, rendi posztulátor jelenlétében Didák atya földi maradványait Miskolcon kiemelték a minorita templom kriptájából, és ünnepélyesen elhelyezték a templom­hajóban.

 

 

miskolc.minorita.hu | 2014 © Minden jog fenntartva!
kövessen minket!
Miskolci Minorita Plébánia
3525 Miskolc
Hősök tere 5.
Email: minorita-miskolc@freemail.hu